Szabó I. Valéria: A fehér páva

Ma ünnepeljük a Magyar Széppróza Napját. Az Érd Most!-on az IRKA – Irodalom-kedvelők Klubjának három tagja, Szabó I. Valéria, Pergel Antal és Kovács F. István egy-egy művét tesszük közzé a jeles nap alkalmából. Tartson velünk, olvassa el az érdi írótehetségek rövid elbeszéléseit!

Hasonló tartalmaink:

Köszöntő

Az érdi Irodalomkedvelők klubjának tagjai (IRKA-kör) megtiszteltetésnek veszik, hogy néhány művükkel csatlakozhatnak Jókai Mór születésnapján a magyar széppróza ünnepségsorozatához. Ahogy Mezey Katalin (a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának vezetője) véli: Jókai Mór az első, modern értelemben vett hivatásos prózaírónk, akinek életműve minden korosztályt megszólított, és magába foglalta az egész univerzumot.Ránk, autodidakta szerzőkre illik leginkább a nagy mesemondó gondolata: „Az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a fűszálak hegyénél”. Daróci Lajosné klubvezető

Szabó I. Valéria: A fehér páva

A park még csendes volt. A közepén lévő tavacskát félkörben dísznád szegélyezte, melynek hosszú, karcsú levelei élesen rajzolódtak ki a mozdulatlan víz felszínén. A nádasból halk susogás indult, amint szellő tört utat magának, és a tó fölött átsuhanva finom barázdákat vont a víztükörre, majd megszelídülve elhalt az örökzöld bokrok leveleinek ellenállásában.

A mozgás éppen csak hogy elült, amikor a bokrok közül egymás nyomában, tollbóbitás apró fejüket jobbra-balra billegtetve előbukkant a pávacsapat. Lassan, méltósággal vonultak a tóparti tisztás felé, hosszú uszályukat ringva húzták maguk után a pázsiton.

A sort büszke tartással, fontosságának tudatában Pávilla vezette, aki szépségével kitűnt a pávalányok közül. Könnyű testét, mint pikkelyek, borították a félkör alakú tollak, melyeknek fémfényű, zafírkék mélységét nyaka körül csak kiemelte a szélükön körbefutó fehér szegély. A fehér pihék közé a csőrétől a feje búbjáig szélesedő fekete sáv ékelődött, és szemeit sűrű szemöldökként fekete félkörív övezte.

Legszebb ékessége azonban mégis a fejdísze, az aranyszínű tollbóbitája volt, amelynek vékony, sodrott ágacskái hol tömör koronát képezve fémesen csillogtak a napsütésben, hol reneszánsz legyezőgallérként kinyílva ölelték körbe a keskeny, szigorú madárfejet.

Mert Pávilla nemcsak szép volt, hanem szigorú is. Szeme villanásával adott utasításokat, miközben a pávák szelíden engedelmeskedve sorakoztak fel a tóparti tisztáson. Pávilla középen állt, tőle jobbra és balra félkörben a pávalányok és két szélen egy-egy pávafiú, míg a harmadik középen, a pávalányok előtt, a táncot készült megnyitni.

A kis csapat összehangolt munkája nagy fegyelemről és rutinról tanúskodott.  Viselkedésükből látszott, hogy szeretik vezetőjüket, és szívesen engedelmeskednek neki. Pávilla ezt természetesnek vette, mert szerinte az engedelmesség szeretet, és ez a közösség összetartó ereje.  A pávák keresték is a kegyeit, és mindenben helyeseltek neki, hogy „Úgy van, Pávilla!”, „Igazad van, Pávilla!”  Kivéve Hópillét, a fehér pávafiút, aki mostanában nem annyira rajongó szeretettel, mint inkább elgondolkodva figyelte Pávillát. Az pedig kimondottan ferde szemmel, gyanakodva pillantgatott rá.

Az ellenségeskedés akkor kezdődött közöttük, amikor Hópille néhány új motívumot szeretett volna bevezetni a közös táncukba.  Ezek tetszettek is a páváknak, de amikor a kezdeményezés Pávilla tudomására jutott, rossz néven vette, és hisztérikus rohamban tört ki. Sziszegve fenyegette őket, hogy lemond a tánckar vezetéséről, mivel látja, hogy egyeseknek nem felel meg az ő koreográfiája. A pávák kórusban próbálták csitítani, hogy „Dehogyisnem! Hogyan is gondolhatsz ilyenre? Dehogy szeretnénk mi változtatni! Minden jó nekünk úgy, ahogy te csinálod!”  Közben mérges pillantásokat lövelltek fehér társuk felé, aki így rájuk hozta a bajt.

Hópillét ez mélyen lehangolta. Nem akart ő konfliktusba keveredni, még kevésbé megbántani a többieket, de egyre jobban vágyakozott valami után, amit még magának sem tudott pontosan megfogalmazni. Ráadásul most még ezzel az engedelmességgel sem tudott mit kezdeni. Akárhogy is törte a fejét, nem értette az engedelmesség és a szeretet közötti összefüggést. Mert ugye, így okoskodott, ha mindenki engedelmeskedik Pávillának, az szeretet, abból Pávilla biztosan tudja, hogy őt mindnyájan szeretik. Ezzel még nem is lett volna gondja. De ugyan ki veszi figyelembe az ő kívánságait és vágyait? Senki! Akkor őt senki sem szereti?!  Milyen jó lenne valakivel megosztani a kételyeit! De ebben hiába is reménykedett, a pávák átnéztek rajta, mióta összetűzésbe került Pávillával.

A furcsa gondolatok azonban nem hagyták nyugodni, mindegyre visszatértek, és kitartóan motoszkáltak a fejében. „Nem azt mondják, hogy a madarak szabadok?  Szabad, mint a madár!” mondogatta magában, és minél többször ismételte, annál jobban megkedvelte a mondást.  Elmerengett rajta, ízlelgette a szavakat, mintha csak a szabadság ízét kóstolgatná. A kósza és képlékeny gondolatfoszlányok aztán lassan körvonalazódtak, és maga is megriadva figyelte, hogyan bontakozik ki belőlük egy eddig ismeretlen érzés. A közösség, ahová tartozott, és amely a legfontosabb volt számára eddig, nem vonzotta többé. Elvágyódott belőle.

Arra rezzent fel, hogy ő következik.  Ahogy középen elhelyezkedett, a fehér blúzos kislányra pillantott, aki a park szélén álldogált, hátát egy nagy fának döntve, lábánál iskolatáskája. Minden reggel megállt, hogy végignézze a pávák táncát, a fehér pávát többször meg is tapsolta.

Hópillében a vágy, hogy lerázza magáról az engedelmességet és a megszokott mozdulatok gúzsba kötő egyhangúságát, elnémította a megszeppent belső hangot, amely óvatosságra intette. Előre lépett, és lassan kibomló farktollai áttetsző csipkefüggönyt vontak az apró madártest köré, amelyben mint tömör rózsák, szabályos mintázatban remegtek a pávaszemek.

Aztán a tollzuhatagot ívesen behajlítva kecsesen mozgatta előre addig, amíg egészen rá nem borult a fejére, mintha csak meghajolna a közönség előtt. Tetszésnyilvánítás moraja hangzott a park széle felől, ahol már többen is figyelték a bemutatót. A morajba azonban hátulról, a pávák sorából méltatlankodás is vegyült, amelyből kihallatszott Pávilla sziszegő „Hogy képzeli?” felkiáltása.  Majd a pávák előre lépve maguk mögé tolták a fehér pávafiút, néhány lépéssel befejezték az előadást, és sorban kivonultak a tisztásról.

Hópille egyedül maradt. Közömbösség és fásultság vett erőt rajta. A kérgen, amit védekezésül maga köré vont, nem tudott áthatolni a történteken érzett fájdalom vagy sértettség. Levegőbe emelkedett, és a Cifra Ház felé tartott, egyenesen az oromzathoz, ahol mostanában szívesen időzött. Vonzották a pikkelyesen elrendezett kerámiacserepeken szabályosan végigfutó minták, amelyekből  pávaszemekként váltak ki a fehérrel szegélyezett mélyzöld foltok, alattuk pedig barna és aranysárga csíkok futottak körbe. Ahogy leszállt a keskeny párkányra, a mázas cserepek tartózkodó hűvössége ellenére otthonos érzés töltötte el, mintha csak az övéi között lenne. Farktollait felemelve szétterjesztette. Sziluettje törékeny csipkeszoborként emelkedett ki a háttér fémesen fénylő mély színeiből.

Az emberek a téren megálltak, és felfelé nézve gyönyörködtek a látványban. Az iskoláslány is köztük volt.

Hópille hirtelen madárszárnyak surrogására lett figyelmes, de még mielőtt körülnézhetett volna, csőrök ütése kopogott záporozva a fején, miközben azt sziszegték felé, hogy nem akarnak maguk között mutáns pávát látni, takarodjon innen, tűnjön el még a városból is.  Majd egy erősebb ütés érte a fejét, amitől megbillent, és egyensúlyát veszítve a párkányról a mélybe zuhant.

Ott feküdt mozdulatlanul a teret díszítő piros begóniákon, mintha csak virágágyon pihenne. Fehér tollazatán a fejétől kiindulva piros csíkok, mint apró erecskék, csordogáltak tétován. A kislány odalépett hozzá, lehajolt, és óvatosan kezébe vette a könnyű tollas testet, ujjai között érezve alig kivehető pihegését. A park felé indult vele, egészen a nagy fáig, aminek támaszkodva annyiszor nézte végig a pávák és Hópille táncát. Aztán elkezdett mászni felfelé, lassan, egyik kezében a madárral, az öreg fa göcsörtjeibe, kis mélyedéseibe, régi ágak csonkjaiba kapaszkodva, lábait ezeknek támasztva, míg egy mély odúig nem ért, amelyet a zöld lombok már takartak. Abba fektette bele vigyázva a pávát.

Az öreg fa védelmezően zárta magába a megsebzett Hópillét.  Odvában melengette, nedveivel táplálta a gyenge madarat, melynek teste beleolvadt a fa törzsébe, tápláló erei az ő vérkeringésébe, és mire eljött az ősz, az arra járó emberek álmélkodva álltak meg a téren, és nézték a színes lombkoronát, az aranysárga levelek között felbukkanó zafírkék pávaszemeket.

Hópille kivirágzott, és teljes ragyogásában tündökölt az öreg fával együtt, amely őt befogadta, erőt és színt lehelt bele, élénk színeket, amelyekre mindig is vágyott.  Telente azonban, amikor ők ketten megpihentek, Hópille jólesően változott vissza fehérségébe.  Legyezőszerűen  szétterülő farktollai belesimultak a fa ágaiba, az apró, sűrű tollpihék fehér fátyolba vonták a lombkoronát, és a pávaszemek mint bolyhos hópelyhek, pihentek meg a csupasz ágakon.

Hosszú évek teltek el így, és ahogy az évszakok váltották egymást, az emberek az öreg fánál megállva újra és újra megcsodálták az átváltozást.

HIRDETÉS
Címkék