„Kötelességünk az emlékezés és a továbbadás”

A koszorúzás után, vasárnap a déli órákban vetítették le a Szepes Gyula Művelődési Központban az Érd TV Szabadulás nélkül című filmjét, amit az alkotókkal közös beszélgetés követett.

Hasonló tartalmaink:

A vetítésre eljött T. Mészáros András, Érd Megyei Jogú Város polgármestere, dr. Aradszki András országgyűlési képviselő, Szolnoki Gábor, Tárnok polgármestere, valamint helyet foglalt a közönség soraiban dr. Kubassek János a Magyar Földrajzi Múzeum részéről, Sebestyénné Majchrowska Ewa a Csuka Zoltán Városi Könyvtárból. De akiről igazából szólt a vetítés, csendben ült hátul: Lukács Zoli bácsi, túlélő, a film egyik megszólalója.

A dokumentum-dráma, ahogy Katona Szabolcs, a film rendezője később definiálja a mozit, több felvonásra osztva meséli el a borzalmat az okok kutatásától, a 2. világháborús előzményektől kezdve, az elhurcoláson, a szegedi és a temesvári állomáson át a szovjetunióbeli táborig és végül a hazajutásig. A film egyes részeit szépen követi, aláfesti Mozart Requiemje. A mozi archív felvételeket, fényképeket, filmfelvételeket, túlélők és hozzátartozók leveleit használja az elbeszélés eszközeként a narráció és monológok mellett, így kerülve el azt, hogy csupáncsak „beszélő fejekből” álló dokumentumfilmmé váljon. De az se lenne baj, ha csak a túlélők elbeszéléseiből állna az egyórás alkotás. Bőven elég lenne az is sokunk számára. Éppen ezért működhetnek, azaz hathatnak a nézőre azok a jelenetek is, amelyekben Lukács Zoli bácsi ül az ő és sortársai történetét feldolgozó kiállítás helyszínén, és szikár őszinteséggel elmeséli mindazt, amit átélt, amit érzett, látott és hallott. Ennek is megvan az ereje, ahogy azt már később, a beszélgetés során mondja Fekete Zoltán, a film producere. Vagy annak, amikor Harmat Jenő könnyeivel küszködve elmeséli, hogyan érkezett haza édesapja, hogyan látta őt meg négyévesen, mikor benyitott a kapun. Ezt a jelenetet már Katona Szabolcs emeli ki, aki azt mondja, ezekért a pillanatokért érdemes filmet csinálni.

Jamrik Levente szerkesztő azt fejti ki a beszélgetésen, hogy bár töprengtek rajta, de végül arra jutottak, ezeket a borzalmakat úgy kell visszaadniuk, ahogy voltak. Azaz a kegyetlenségeket, amennyiben vannak ezt ábrázoló archív felvételek, akkor azokon kell megmutatni – adott esetben brutális képekkel. Ezzel talán a viszonylag magas ingerküszöbbel bíró fiatalokat is beszippanthatja majd a film.

képek: Boros Sándor

Fekete Zoltán arra, hogy mi volt a film készítésének indítéka kiemeli, amellett, hogy ez a város történetének egyik fontos fejezete, éppen ezért készült már tanulmánykötet, konferencia, kiállítás a témában, ugyanakkor a film által személyessé válnak a történetek, a mozgókép érzékenyebben tudja visszaadni ezeket, mint az előző műfajok. A fiatalok számára is élővé teszi az egészet, hogy ne csak egy lecke legyen az többé a tankönyvben, hanem olyan emberek története, sorsa, élete, akik itt, a környékbeli utcákban laktak. Lendvai Tímár Edit is annak fontosságát hangsúlyozza, hogy a fiatalok megismerjék a történteket. Hogy soha többé ne történhessen meg a borzalom. „Kötelességünk az emlékezés és a továbbadás”, mondja. A filmmel átélhetővé válik a múlt, övéké lesz a történet, teszi hozzá. Ő személyesen is érintettként kezdte el még gimnazista korában kutatni a témát, Tímár Györgyöt, a nagyapját ugyanis elhurcolták, és soha nem térhetett haza a családjához. Az elmondások szerint tífuszban halt meg Temesváron. A földrajztanár-muzeológusnak a málenkij robot 70. évfordulóján, 2015-ben megjelent két kötetes tanulmánykötete, a Szabadulás nélkül, aminek egyik legnagyobb mérföldkövének tartja, hogy a 2. kötet 500 oldala a túlélők visszaemlékezéseit tartalmazza. Ahogy mondja ugyanis, „ez nem csak az ő történetük, hanem a miénk is.” A fim és a kiállítás kurátora, a tanulmánykötet szerkesztője több túlélővel, illetve rokonnal beszélt, akik „bizalommal és erővel” nyíltak meg, és mesélték el neki a borzalmakat. Katona Szabolcs rendező is éppen azt hangsúlyozza, hogy az interjúalanyok 70 év hallgatás után megszólaltak. Szerinte mindez azért fontos, mert úgy tudjuk feldogozni történelmünk, múltunk traumáit, ha beszélünk róluk, ha kibeszéljük azokat magunkból.

Ahogy a filmben is elhangzik, a múltunk, a történelmünk a miénk, azt sosem vehetik el tőlünk, de csak akkor, ha ismerjük is azt.

Ismerjük meg hát a múltnak ezt a borzalmas epizódját. A filmet az Érd TV is műsorára tűzi, illetve hozzáférhető lesz az érdi és környékbeli iskolák számára.

A vetítés után egy úr azt mondja, ő biztos, hogy nem élte volna túl a borzalmakat. Amikor megkérdezem tőle és kíséretétől, van-e a családjukban vagy ismerőseik között olyan, akit elhurcoltak, megrázzák a fejüket, és közben hozzáteszik, hogy ettől függetlenül rettentően megrázta őket, mi mindent kellett elszenvedniük a film hőseinek.

Nagyapámat elvitték. 17 éves volt. Előbb a lovukat vitték el, de másuk nem volt, ezért nagyapám visszakövetelte az állatot. Aztán 37 hónapig nem látta őt viszont a családja, nem tudtak róla semmit sem. Amikor hazajött 20 éves volt, de a fényképeken egy megöregedett ember néz vissza ránk. Hiába kérdezték, mi történt, nem volt hajlandó beszélni, mint ahogy utána sem, soha, semmit nem mondott. Dédmamám azt mesélte, bár testben hazatért a fia, valamit otthagyott magából. A vetítés után arra gondoltam, most már, azt hiszem, értem miért.

HIRDETÉS
Címkék