Akik megjárták a poklot

Képzeljük el, hogy éjjel betörnek otthonainkba az oroszok, és “Davaj!” felkiáltással elviszik a férfiakat. Képzeljük el, hogy aztán másnap kihirdetik: január 8-án jelenjünk meg igazolásért, ha dolgozni akarunk. Képzeljük el, hogy a vásártérről  elhurcolnak bennünket “kis munkára” a Kaukázusba, amiből évekkel később szabadulhatunk. Vagy sosem.

Hasonló tartalmaink:

Képzeljük el, hogy ez nem a képzelet szüleménye, hanem nagyon is az elevenbe vágó valóság 3-4000 érdi és környéki ember számára. Für Lajos egy írásában olvashatjuk, a szovjet terror mit sem különbözött a fasiszta módszerektől. Itt is, ott is az emberek százezrei haltak meg ártatlanul. Mégsem lehetett sokáig a vörös fasizmusról beszélni, mert a történelmet mindig a győztesek írják. És ők azt írták, az elhurcolt, hétköznapi munkásemberek hadifoglyok, ők azt írták, “jól vagyok” azokra a lapokra, amiket haza lehetett küldeni (amikor és akinek egyáltalán lehetett hazaküldeni), akkor is, ha a lap küldője éppen tífuszban haldoklott, ők azt írták felszabadítók és nem megszállók, és ők nem írták, de mondták, hogy ha beszélnek a túlélők arról, mi történt velük, akkor újra elhurcolják őket.

Még mindig nem állnak rendelkezésre “végeleges” adatok, de a tanulmányok körülbelül 200.000 elhurcoltról írnak a 325.000 hadifogoly mellett. Lendvai Tímár Edit egy tanulmányában azt írta, hogy “1946-tól kezdődően folyamatosan hazakerülhettek a szovjet hadifogolytábort túlélő emberek. Különösen nagy számban térhettek haza 1947 májusától, Sztálin jóságát bizonyító nyilatkozata hatására. A túlélők aránya országos adatok alapján 1950-ben 49% volt, az áldozatok 51%-a meghalt, illetve akkor még a volt Szovjetunióban maradt. Csak az összehasonlítás kedvéért érdekes adat, hogy a nyugati táborokat a foglyok 99%-a túlélte!”

Nem gyűlölködésre van szükség, sem haragra. Hanem emlékezésre. Hogy sosem felejtjük el, mi történt Érden 1945. január elején. Szintén Lendvai Tímár Edit írja, hogy “Nem felejthetjük ki az áldozatok sorából az itthon maradottakat. Azt a sokgyermekes családanyát, aki férje elvesztésével egy személyben vállalta magára gyermekei nevelését, feleséget, szülőt, gyermeket, akik társ, gyermek vagy apa nélkül maradtak. 1998-ban a Magyar Földrajzi Múzeum épülete előtt felavatták Domonkos Béla emlékművét (ld. a kiemelt képen). A törékeny, szomorú, de mégis kemény céltudatos asszonyt mintázó szobor nem a kényszermunkatáborok borzalmait, nyomorúságot, halált, fájdalmat testesíti meg, egészen más üzenetet sugall. A szomorúság mellett a túlélést, a megbékélést,és az emlékezést hirdeti.” Emlékezzünk hát az elhurcoltakra.

Címkék

kerdoiv_banner