Dallammá vált vágyak

Bár a ritmikus sportgimnasztikában is ígéretes tehetség volt, sőt hétévesen német országos bajnokságot is nyert labdagyakorlatban, végül mégsem a sport, hanem a zene lett a hivatása. Közel egy évtizede látjuk, halljuk őt érdi rendezvényeken énekelni, számos jótékonysági fellépést is vállal. Nemrégen Dallammá válva címmel jelent meg első lemeze, ami Érdikum lett. Szigeti Eszterrel beszélgettünk.

Hasonló tartalmaink:

-Miként került kapcsolatba a zenével?

-Szüleimnek köszönhetem, hogy már kicsi gyermekkoromban fogékony lettem a muzsikára. Nagyon élveztem például, amikor apukám gitározott és énekelt nekünk. Olyannyira feltűnő volt ez irányú érdeklődésem, hogy az Óbudai Zichy-kastélyban működő zeneoviba írattak be. Dr. Mihály Dénesné Márti nénihez jártam, aki akkor már a Kodály-módszer nagyon híres tanítójaként volt ismert. De az iskolát már nem itthon kezdtem, mert a szüleim az akkori NDK-banvállaltak munkát, így Merseburgba költöztünk. Szerencsére, ott sem szakadtam el teljesen a zenétől, kiderült ugyanis, hogy a ritmikus sportgimnasztika is megy nekem, ráadásul, nem kis büszkeségemre, első osztályos koromban labdagyakorlatban – magyarként – német országos bajnok lettem!

-Ha ennyire tehetséges volt, miért hagyta abba?

-Tulajdonképpen folytathattam volna úgy is, hogy pár év múlva hazaköltöztünk Németországból, de egy ismeretlen eredetű vesebetegségem lett, ami miatt gyakran kerültem kórházba és a sok kezelés miatt háttérbe szorult a sport. Szerencsére a betegség magától elmúlt, valahogy kinőttem. De közben a sportgimnasztikából is „kigyógyultam”, a zene viszont megmaradt. Harmadikos voltam, amikor Érdre kerültünk, így a helyi zeneiskolában folytathattam a tanulmányaimat. Az volt a vágyam, hogy zongorázni tanuljak, mert a nagypapám is, aki egyébként nagyon jó nótaénekes volt, zongorán és harmonikán is játszott és mi gyerekek sokat „pötyögtünk” a zongoráján, amit cudarul élveztem. A zeneiskolában azonban túljelentkezés volt zongorára, ennek köszönhetem, hogy megtanultam gitározni, aminek óriási hasznát veszem ma a fellépéseimen.

-Miként élte meg gyermekként a külföldi éveket?

-Igazi kaland volt számomra az az időszak, mert a szüleim is így készítettek fel a változásokra. Persze, azért idővel hiányoznak a megszokott dolgok, leginkább a nagyszülők közelsége meg a kis barátaim. Viszont szerencsés természettel áldott meg a Teremtő, kiváló az alkalmazkodó képességem. Könnyen barátkozom, a kortársaim közt többnyire én voltam a hangadó, hiszen nagyon szeretek beszélgetni, viccelődni, így aztán nem jelentett gondot a beilleszkedés. Az idegen nyelvet is könnyen elsajátítottam. Az első osztályos bizonyítványomban az állt: bővebb a szókincsem, mint a született német gyermekeknek. Úgy vélem, ez annak volt köszönhető, hogy sok mesét, nép- és gyermekdalt hallgatva nőttem fel, és nagyon sokat beszélgettünk otthon, ezért az anyanyelvi szókészletem is átlagon felüli volt.

-Mikor döntötte el, hogy előadóművész lesz?

-Én már pici gyermekkorom óta arra vágytam, hogy énekes legyek. A családomtól tudom, hogy valahányszor megkérdezték tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, csak annyit mondtam: Juditka! Azt gondolták, talán van egy kis barátnőm az oviban, akinek tetszik a neve és valamiért felnézek rá, mígnem rájöttek, hogy Halász Juditra gondolok. Az általános iskolában ének tagozatos voltam, majd a budakeszi Nagy Sándor József Gimnázium német tagozatán folytattam a tanulmányaimat, ahol Baráz József karnagy, a Stella Kamarakórus atyja volt az énektanárom. Folyton emlékeztetett rá, hogy képeznem kell a hangomat, mert tehetséges vagyok. Jó – gondoltam, ezt már gyermekkoromtól mondogatják nekem. Ő azonban cselekedett is, beajánlott Nemessányi Évához, az Új Színház korrepetitorához, aki nyolc évig tanított.

-Hány éves volt ekkor?

-Tizennyolc voltam és zenei berkekben köztudott, hogy ebben a korban alapvetően még nem ajánlott a hangképzés elkezdése, de én vakon megbíztam Józsi bácsi ráérzésére és bevállaltam. Aztán az érettségi után az Etűd konzervatóriumban végeztem el az ének szakot. Ezt követően – kissé naivan – úgy képzeltem, létezik olyan intézmény, ahol azt tanulhatom, amit én szeretnék. De ilyen iskola sajnos nincs, ezért nem mentem főiskolára, amit ma már néha bánok, mert vannak helyzetek, amikor jól jönne az a bizonyos „papír”, talán több lehetőség nyílna meg előttem… Persze, ezt inkább most látom be, akkoriban – tapasztalat híján – nem így gondoltam. Mégsem tehettem meg, hogy besétálok egy színházba, hogy itt vagyok, énekelnék a színpadon! Legendák ugyan keringenek arról, hogy Sárdy János így került be az Operaházba, de a legendák kora, mint tudjuk, lejárt. Szerencsére egyre inkább lekötöttek a fellépéseim, már kezdetektől fogva rengeteg felkérést kaptam. Természetesen, az énektanulást sem hagytam abba, ez a mai napig is tart. Hatodik éve Gyapjas Tibor, az Operaház egykori baritonistája képezi a hangomat. Nem dicsekvésként, de örömmel mondhatom, már operaáriákat is énekelek. Persze korántsem azt jelenti, hogy máris operaénekes lettem, de jó érzés, hogy erre is képes vagyok, mert úgy tartom, ha valaki tehetséges valamiben, próbálja meg azt a lehető legmagasabb szintre fejleszteni. Ezért tartom szükségesnek a folyamatos szakmai képzést.

-Hogyan találják meg a felkérések?

-Mint említettem, társasági lény vagyok, rengetegen ismernek a városban, így az első szerepléseimet Érdnek köszönhetem. A konzervatóriumban ismertem meg Varga Zoltán zongoristát, aki jazz tanszakon végzett. Kiderült, hihetetlenül kifinomult érzékkel tudja kísérni az éneklésemet, kiváló az összhang közöttünk, így együtt kezdtünk el dolgozni és együttműködésünk a mai napig töretlen. Közös vállalkozás lett a muzsikálásból, így már magam is kerestem a lehetőségeket a szereplésre, de őszintén örülök annak, hogy jóval többször kapok felkérést, mint ahányszor magam ajánlkoznék fel. Annál is inkább, mert bármilyen furcsán hangzik is, nem tudom magam „jól eladni”. Hiába vagyok a magánéletben roppant kommunikatív, azért az üzleti élet egészen más.

-Mit szeret énekelni?

-Kezdetben a népszerű operettek, sanzonok és kuplék mentek. Mivel én alapvetően a magyar zenét szeretem – amit a családomból hozok magammal –. a nagy nyilvánosság előtt is szívesen énekelem azokat. Ez alatt nem csak a klasszikus- és népzenét, hanem az operett- és örökzöld slágereket, táncdalokat is értem.

- Miként találtak önre a gyermekdalok?

-Ez azért érdekes, mert nem én akartam gyermekműsorokkal fellépni. Igaz, hogy a mai napig rajongok Halász Juditért, kívülről tudom valamennyi dalát, de nem jutott eszembe, hogy én ezekkel színpadra lépjek, mígnem egy fiatal anyuka azzal keresett meg, hogy szeretne Érd közelében egy zenebölcsődét beindítani és rám gondolt, hogy esetleg kedvem lenne ebben részt venni. Elismerem, kezdetben igencsak szkeptikus voltam, nem bíztam abban, hogy ez valóban működni fog. Ugyan ki akarná ilyen bölcsibe íratni a csöppségét? Szerencsére, mások nem így vélekedtek, mert közel tíz évig csináltuk. Eközben a felnőtt műsorok is megsokasodtak és nekem már megterhelő volt mindkettőt folytatni. Viszont ebből az elfoglaltságomból lettek azok a gyermekműsorok, amelyekkel fellépéseket is vállalhatunk, tehát gazdagodott a kínálatunk.

-Már saját szerzeményei is vannak. Mi indította dalszerzésre?

-Őszintén szólva, ezt sem terveztem. Bár gyermekkoromban még eljátszottam a gondolattal, meg kamaszkoromban – mint sokan mások is – írogattam néha verset. Mégis, a dalszerzésről úgy vélekedtem, hogy abban Sztevanovity Dusán és Bródy János a csúcs. Ugyan, hol lennék én hozzájuk képest? Mígnem anyukám 55-ik születésnapjára készülve, nem volt semmilyen eredeti ötletem, amivel meglephetném őt. Végül írtam neki egy dalt, amivel úgy-ahogy meg is voltam elégedve, azt viszont sejtettem, hogy élőben nem fogom tudni elénekelni, mert közben biztosan gombóc lesz a torkomban, túlságosan elérzékenyülök. Ezért felvételről hallgattattam meg vele, de a második sorától végig zokogtuk mindketten.

-Azóta már egy lemezre való szerzeménye lett. Miként születtek?

-Teljesen váratlanul. Olykor a házi munka közben ötlik fel bennem egy sor, egy dallam. Úgy tapasztaltam, hogy ez „beprogramozva” nem is működik, de a lehető legváratlanabb helyzetekben a legváratlanabb dolgok jutnak eszembe. Néha csak a refrén születik meg, a dal csak később áll össze. Ha kínkeservesen, gyötrődve íródna, sosem lennebelőle dal! Előfordul, hogy a dallamra írom a szöveget, de gyakoribb a verssorokra írt zene. Ettől persze, még nem tartom magam zeneszerzőnek, de jó érzés nekem, hogy ezek az én lelkemből születnek, igazán „eszteresek”. Legutóbb a testvérem esküvőjére készült a Hugi bugi című dalt, amit a Kingáról készült, addigi életét bemutató fényképalbum ihletett.

-Úgy tudom, Halász Juditot is meglepte egy dallal. Miként fogadta?

-Erre nagyon büszke vagyok, mert a művésznő őszinte örömmel fogadta el a szerzeményem. Tavaly novemberben személyesen nyújthattam át neki, amikor épp Érden volt koncertje. Igencsak megilletődött, pedig ő már megszokhatta, hogy a közönsége oda van érte! Meggyőződésem, hogy a legtöbb nebuló hozzám hasonlóan „Juditka” szeretne lenni, ha felnő – a művésznő mégis megilletődött attól a gesztustól, hogy egy dalt kapott ajándékba. Később meg én hatódtam meg, amikor egy héten belül jelentkezett, hogy megköszönje és elmondja, mennyire tetszik neki. Számomra ekkor vált igazán valóra az álmom, egy kicsit valóban „Juditka” lettem.

Bíró András születésnapi köszöntőjén Varga Zoltánnal

Bíró András születésnapi köszöntőjén Varga Zoltánnal

-Az első Varga Zoltánnal felvett lemezük Bíró András megzenésített verseiből született. Hogyan került kapcsolatba a költővel?

-András bácsit 2000-ben egy városi Ki mit tud? versenyen ismertem meg személyesen. Én versenyző voltam, ő meg a zsűri elnöke. Külön kiemelte az értékelés során a tiszta és érthető szövegű éneklésemet. Aztán baráti kapcsolatba kerültünk. A Dallammá válva című lemezünkre tíz, általunk megzenésített költeménye került, a tizenegyedik dal ráadás, amit én írtam hálaképpen a csodálatos verseiért. Sajnos akkor már betegsége miatt nem tudott eljönni a lemezbemutatóra, ezért neki elsőként, otthonában adtuk elő a lemez tartalmát. A végén, miután elhangzott az „András bácsi, hozzád száll az ének sok szép versedért” kezdetű dalom, a csaknem 94 éves, súlyos betegségtől elgyengült író meghatódva pattant fel a fotelből, majd persze egyből vissza is roskadt, de ha tehette volna, odafutott volna hozzám, hogy megöleljen…

-A lemezt, megjelenése után Érdikummá választották, de készült még egy különleges megzenésítés, amit Misztérium címmel mutattak be idén januárban. Ez a produkció miként jött létre?

-Szabó Aida, aki elvégezte a buddhista egyetemet, s a „JampaDrolma” költői nevet kapta, ami békességet jelent, váratlan kéréssel keresett meg. Elmondása szerint sok éve érlelődött benne, hogy a magyarság ősi világában elmerülve jelenítse meg versbe foglalt gondolatait. Nagyon érdekes költeményei születtek ebből az időszakból, s arra kért bennünket, hogy zenésítsük meg az ősi világot idéző verseit. Az előadás végül igazi, sikeres monodráma lett. A nyáron megszületett ennek a második része is, abból is készül majd egy bemutató.

-Számos jótékonysági fellépés is belefér az életébe. Mi vezérli ilyenkor?

-Vannak az életben olyan helyzetek, amikor lehetőség nyílik arra, hogy abból a tehetségből, amivel a jó Isten engem megajándékozott, az emberek szeretete által valamicskét vissza is tudjak adni neki. A jótékonyság ilyen. Énekesként persze a fellépésekből élek, de bizonyos esetekben a szív felülírja a pénzt, aminek manapság egyébként is – véleményem szerint – túlpozicionált szerepe van a világunkban. Ilyenkor azt tehetem, ami számomra is boldogságot nyújt és ezt adott esetben, egy nemes célért tiszta szívvel, igaz lélekkel teszem. Abból a rengeteg szeretetből adok vissza, ami körülvesz. Ezért jótékonykodom.

Érdi Újság

HIRDETÉS
Címkék

kerdoiv_banner