Örök forgás az élet röppályáján

Pici kora óta a sport jelenti számára az életet. A kamaszkori lázadásokon akaratának, elszántságának, no meg a szülői támogatásnak köszönhetően túljutott, és nagy ívű sportkarriert futott be. Az ő nevéhez fűződik a Delta Röplabda Sportegyesület megalapítása. Szigorú edzőnek tartja magát, aki ragaszkodik az elveihez, mert vallja, hogy csak ezek mentén lehet minőségi munkát végezni. Dömötör-Mátrai Beátával, a Delta RSE vezetőedzőjével beszélgettünk.

Hasonló tartalmaink:

– Találkozásunk legelején azt mondta, hogy nehéz lesz másról beszélgetnünk, mint a sportról, annyira szerves szerepet játszik az életében. Mikor kezdődött ez az életre szóló szerelem?

– Mióta az eszemet tudom sportolok. Még nem voltam három éves, mikor anyukám beíratott ovis tornára. Édesanyám gyulai lány, a gimnáziumban ismerkedett meg a kosárlabdával, a testnevelés tanára ösztönzésére, aki közölte vele: ha nem hajlandó kosarazni, megbuktatja. Így aztán felvette a kosárlabdát, amit úgy megszeretett, hogy érettségi után a fővárosban, a Spartacusnál folytatta, huszonhárom éves koráig. Így nem is volt kérdés, hogy mi is sportoljunk a húgommal.

 

– És miért nem a kosárlabdát választották?

– Újpesten nőttem fel, tizenkét éves voltam, mikor átköltöztünk Rákospalotára. Sporttagozatos osztályba jártam egy olyan iskolában, amely az Újpesti Dózsa utánpótlás-bázisa volt. Ötödik osztálytól kötelező volt a Dózsa valamelyik szakosztályánál sportolni, és mivel kosárlabda nem volt, csak röplabda, így azt választottam. Kezdetben nem tetszett. Nyüzsgő gyerek voltam, serdülőként voltak lázadásaim. Édesanyám azonban nem engedett: sportolnunk kellett.

 

– Jutott idő a tanulásra, a barátokra?

– Persze, ez nem volt gond. A baráti társaságunk is a sportolók közül került ki, hiszen minden osztálytársam választott valamilyen sportágat. Ami a tanulást illeti: nemcsak a magam, hanem a már érettségizett, egyetemre járó lányaink példáján is látom, nem lehetetlenség sok tanulás mellett sem a sportot magas szinten űzni. Ehhez persze olyan elszántság, akarat, kemény időbeosztás kell, amit valóban nem sokan tudnak felmutatni. Természetesen az én életemben is volt olyan, hogy „menjen a bánat edzésre”. Ilyenkor az anyukám hátulról „lerugdosott”, és amikor már lent voltam edzésen, nem volt semmi bajom. Kell a szülői támogatás, megerősítés, nem csupán a sportban, hanem minden nagy erőbefektetést igénylő pályán. Nálunk édesanyám és édesapám maximálisan mellettünk álltak mindig.

 

– Textilipari szakközépiskolát végzett. Miért erre esett a választása?

– Bár a sport betöltötte az életemet, nagyon szerettem a természetet, az állatokat. Tizennégy évesen erdész szerettem volna lenni, de nem vettek fel a soproni középiskolába, mert lány voltam. Végül a textilipari szakközépben kötöttem ki. Igazából nem bánom: tudtam mellette folytatni a sportot, és az osztályközösség is jó volt. Technikusi végzettséget is szereztem, sőt, a könnyűipari műszaki főiskola textilipari szakára is jártam egy évet, de aztán otthagytam – nem volt az én világom. A röplabda körül forgott az életem: sportállásom volt a BVSC-nél, napi két edzéssel, a kettő között a MÁV biztosítóban adminisztrációs munkát végeztem. Négy év múlva, akkor már a BSE-ben sportoltam, letettem egy mérlegképes könyvelői vizsgát.

 

– Ez most segítséget jelenthet az egyesületnél.

– Nem könyvelek. Jobban járunk, ha én az edzéseket csinálom, és édesanyám könyvel nekünk. Mikor még Pesten játszottam, dolgoztam nála is esténként. Szükségem volt arra, hogy a mozgás mellett más jellegű munkát is végezzek, az agyamat is tornáztassam. Később elvégeztem a TF edzői szakát, és sportmasszőr végzettségem is van, ezt Nyíregyházán szereztem, szintén az edzések mellett.

 

– Hány városban, hány csapatban játszott eddig?

– Budapesten kezdtem: Újpesti Dózsa, Tungsram, BVSC, BSE, innen mentem Nyíregyházára, volt egy kitérőm Kecskemétre, onnan vissza Nyíregyházára, majd Miskolcra, és végül ismét a BSE.

 

– Melyik volt a kedvenc városa?

– Nyíregyházán nagyon szerettem játszani, részben a kisvárosi jellege miatt, részben azért, mert többszörös bajnokok lettünk. Nagyon szerettek, ismertek minket, az emberek kedvesek, segítőkészek voltak. A BSE-ben is voltam bajnok, 2006-ban, de nem érzékeltem annyira a közönség szeretetét, mint Nyíregyházán.

 

– Nem volt nehéz az állandó költözés, kiszakadni egy város életéből, a barátok közül?

– Az első költözés volt a legnehezebb, amikor más városba kerültem, mint ahol a családom, a barátom élt. Ugyanakkor bennem volt a várakozás, az új lehetőség érzése, ami lendületet adott. Először persze minden bútort vittem magammal, később már csak a mosógépemet, ami az M3-as autópályát nagyon sokszor megjárta…

 

– Az utolsó állomás Érd volt. Ide honnan költözött?

– Miskolcról. A férjem lakott Érden. 2003-ban ismerkedtünk meg Horvátországban. Strandröplabdáztam, és az az évem nem sikerült valami jól. Anyukámék szerettek volna valamivel kizökkenteni, ezért unszoltak, hogy menjek velük nyaralni. A férjem búvároktatóként volt kint Horvátországban; a húgom és édesapám nála búvárkodott, így ismerkedett meg a családdal. Én kint ültem a parton, Arisztotelészt olvastam búbánatomban, ő pedig leült mellém… Miután hazatértünk, hetente utazott hozzám Miskolcra, és 2005-ben, mikor feljöttem a BSE-hez, hozzá költöztem.

 

– A férje az egyesület elnöke, van még ideje mellette búvárkodni?

– 2007-ben alapítottuk az egyesületet. Akkoriban még belefért, hogy a búvároktatást komolyan csinálja, de ahogy az egyesület folyamatosan növekedett, egyre több lett a teendő. A férjemet beválasztották az Magyar Röplabda SZövetség elnökségébe, ott is lettek kötelezettségei, így az életét már jórészt a röplabda tölti ki. Búvárkodni még szoktunk – velem is megszerettette ezt a sportot, sőt, a kislányom is merült már –, de csak nyaranta egy-egy túrán. Olyan élményt ad a búvárkodás, mint az űrhajós lebegés: csodálatos lemerülni a vízi világ csendjébe, nyugalmába.

 

– A kislánya első osztályos. Sportol már?

– Hogyne. Úszik és röplabdázik, heti négy-öt alkalommal edz. Még nem alakult ki, mi lesz a fő sportja.

 

– Hány éves korban látszik, mekkora labdaérzéke van egy gyereknek?

– Ha már pici korában megismerkedik a labdával, és szabadon játszhat vele, az nagyban fejleszti ezt az érzéket. Nálunk van mindenféle labda, kicsi és nagy, amit kipróbálhatott, nemcsak kint, hanem a lakásban is, sosem volt gond, hogy esetleg lever valamit. Három-négy évesen már pattogatta a labdát, hátrafelé szlalomozva. Ehhez persze kell érzék is. Sajnos, a mai gyerekek későn kapnak a kezükbe labdát.

 

– Az egyesületben mennyi idősek a legfiatalabb gyerekek?

– Nyolc-kilenc évesek, ők úgy tizenöt-húszan lehetnek. Az összlétszámunk már száz feletti.

 

– Mitől olyan népszerű ez a sportág?

– Sokan szeretnek csapatban játszani, de nem jön be nekik a test-test elleni küzdelem. Nekik a röplabda nagyon jó választás. Ráadásul amatőr szinten a fiúk és a lányok együtt tudnak játszani.

 

– Térjünk vissza még egy kicsit az aktív sportpályafutásához: melyik eredményére a legbüszkébb?

– Strandröplabdában és teremröplabdában is voltak nagyon szép eredményeim. Voltam strandröplabda-királynő 1996-ban, arra nagyon büszke vagyok, teremröplabdából pedig nemcsak az arany-, hanem több ezüstéremre is. Első nyíregyházi évemben úgy nyertük meg a bajnokságot, hogy még szettet sem vesztettünk. Utolsó évemben, a BSE-nél bronzérmesek lettünk; erre is büszke voltam, mert akkoriban nagyon kaotikus állapotok uralkodtak a csapatnál. Ráadásul a bronzmeccset a húgom ellen játszva nyertük.

 

– Volt önök közt rivalizálás?

– Ha egymás ellen játszottunk, ellenfelek voltunk, de nem ellenségek. Ha egy csapatban voltunk, vállvetve harcoltunk. Persze, előfordult, hogy marakodtunk edzéseken, de a pályán nem. Egymás posztján egyébként nem játszottunk soha. Megpróbálkoztunk együtt a standröplabdával is: Dunaújvárosban, még a ’90-es évek elején elindultunk együtt egy versenyen. Akkoriban ez még a röplabda kiegészítő sportága volt, és nekem nagyon bejött: nehezebb volt ugyan a közeg, de nagyon tetszett, hogy odakint, a szabadban játszhatom.

 

– Bírta a forróságot?

Igen, játszottam negyven fokban is, nem volt gondom ezzel. Voltak álmaim, szerettem volna olimpián is indulni, de ehhez nálunk nem volt sem infrastruktúra, sem anyagi háttér. Évekig éltem úgy, hogy amit télen a teremben kerestem, azt nyáron elstrandröplabdáztam. Játszottam meccset Norvégiában, Korfun, Szardínián is.

 

– Hogyan jött az ötlet, hogy létrehozzon Érden egy röplabda-egyesületet?

– Miután feljöttem Miskolcról, két évig játszottam a BSE-ben. Az első évben bajnokok lettünk, a másodikban harmadik helyezést értünk el. Már Miskolcon is edzősködtem a minicsapatnál, és a BSE-ben is vittem egy gyerekcsapatot a napi két edzésem mellett. Akkor már terveztük a férjemmel, hogy alapítunk itt Érden egy egyesületet, de úgy terveztem, hogy még egy évig maradok a BSE-nél, és csak utána. Csakhogy az egyesület nem kötött velem szerződést. Így aztán belevágtunk: plakátoztunk, szórólapoztunk, és a Kőrösi iskolában 2007 szeptemberében megtartottam az első edzést, öt embernek. Egy hete működtünk csupán, amikor megkerestek Nyíregyházáról, és játéklehetőséget ajánlottak. Nagyon csábító volt a lehetőség, de úgy döntöttem: ha már elindítottuk az egyesületet, legyen bármilyen kevés is a jelentkező, nem lépek vissza. Egy hónap múlva már tizenketten jöttek edzésre, év végén pedig 46 gyereknek tartottam edzőtábort.

 

– Időközben megszületett a kislánya. Hogyan tudta az edzői munkát és a gyermeknevelést összeegyeztetni?

– A nagyszülők segítségével. Mikor Emese négy hetes volt, én már mentem edzést tartani. Közben egyetemre is jártam; volt, hogy édesanyám hozta be őt az egyetemre, hogy megszoptathassam – a lányom ugyanis három éves koráig szopizott. Nem volt könnyű időszak, de szervezéssel, családi támogatással meg tudtam oldani. Most már egyszerűbb: ebéd után hazajön az iskolából, és míg meg nem kezdődnek az edzések – neki is és nekem is –, együtt töltjük a délutánt.

 

– Szigorú edzőnek tartja magát?

– Igen. Igyekszem ragaszkodni az elveimhez, és nem feladni őket. A mostani minikorosztály már teljesen más, mint tíz-tizennégy éve, pláne más, mint az én gyerekkoromban. Nem mondom, hogy jobb vagy rosszabb, de más – megváltozott az értékrendszer, a fontossági sorrend –, és ehhez kell alkalmazkodni. Ez nem mindig sikerül, és nem is mindig akarok. Úgy gondolom, hogy azon elvek mentén, amelyekhez ragaszkodom, lehet minőségi munkát végezni. Sokszor mondják, hogy fafejű vagyok, de én ezt felvállalom. Nem működne egyébként a dolog, ha nem állna mellettem a férjem, a családom. Ez a legfontosabb.

 

– A Delta felkerült az NBII-be. Mik a további terveik?

– Egyelőre nem állunk valami fényesen. A lányokat fejben egy kicsit helyre kell tennem, hiszen aki elvállalta, hogy egyetem mellett is minőségi munkát végez, attól el is várom, hogy úgy röplabdázzon. A cél az, hogy minél nagyobb tömegbázist alakítsunk ki, vagyis egyre több gyerek sportoljon velünk. És hogy feljussunk az NBI-be, de ne csak sereghajtónak, hanem az elsők közé. Ehhez persze még nagyon sok munka, elszántság kell.

 

GIA-FORM
HIRDETÉS
Címkék