Tollvonások Isten tenyeréből

Friss, nyomdaszagú kiadvány van előttünk az asztalon, a Poly–Art füzetek Tollvonások ’56-ról című kiadványa, amely 56 oldalon – ha már a beérkezett anyag nem fért el a praktikusan tervezett negyven oldalon, akkor már miért ne éppen 56 legyen? – közli az Poly-Arthoz kötődő szerzők forradalom ihlette verseit, novelláit. Szerkesztőként Habos László jegyezi a füzetet, de ez csak kiragadott példa így, a sorozat első két kötete, no és a negyedéves IRKA-újság vagy inkább folyóirat hét évfolyama nélkül.

Hasonló tartalmaink:

– Bátran szólíthatnám beszélgetőtársamat Habos szerkesztő úrnak, ám erre ő aligha tartana igényt, ebben a történetben őt a cím érdekli legkevésbé. Mindjárt érthetővé válik ez, ha kiderül, honnan és milyen állomásokon át került Habos László olyan helyzetbe, olyan közösségbe, amikor és ahol szívesen végzi önként vállalt feladatát.

– Feladatot nem csak önként lehet vállalni. Az ember ilyen-olyan okok miatt belekényszerül bizonyos életformákba – persze, a döntés rajtunk múlik –, ilyen nálunk a nagycsaládos lét, ami sokszor örömforrás, ugyanakkor nehéz feladat is. Öt gyermekünk közül a legidősebb 29 éves, halmozottan fogyatékkal élő, a többiek lassan kirepülnek a családi fészekből. Előttük a nagybetűs „ÉLET” célokkal, feladatokkal, a megszerzett tudással, meglátott példákkal, de figyelmünket, segítségünket ők is igénylik. Nekem a legfontosabb feladatom sérült gyermekünk gondozása. A Poly-Artnak végzett szerkesztői munka beilleszthető a fiúnkhoz alkalmazkodó mindennapokba. Természetesen ezt csak úgy tehetem meg, hogy feleségem állandóan segít – feladatátvállalásával, biztatásával –, amiért hálás köszönettel tartozom neki. Ebben a feladatban megtalálom azt a lehetőséget, hogy a közreműködésemmel sokak számára örömet adó produktumok születhetnek.

 

– Kicsit patetikusan hangozhatna ez, ha nem Habos László mondaná, s ha nem tudnánk róla, amit maga is megfogalmaz. De előbb akkor a gyökerek…

– Érdi családba születtem 1963-ban, első fiúként, majd két öcsémmel lett teljes a család. Apám azt vallotta, hogy a biztos alaphoz, a kenyérkereső álláshoz szakmát kell tanulnunk. Így kerültem a Kós Károly Szakképző Iskolába, ahol megtanították az alapokat. Leérettségiztem, majd a diósdi csapágygyárban dolgoztam. Vallásos nevelést kaptam, hittanra jártam, így már korán megfogalmazódott bennem a krisztusi elvek szerinti élet szükségessége. Terveztem a hittudományi főiskola elvégzését, mert tisztázni akartam a hitemmel kapcsolatosan felmerülő kérdéseket.

 

– A tisztázás elmaradt, pontosabban másképp, fájdalmasabb módon következett be. Egy olyan helyzetben, amikor az embernek – ha úgy gondolkodik, mint Habos László – nincsen választása, illetve csak látszólag van. Akkoriban – alig-alig emlékszünk már rá – még létezett a sorkatonai szolgálat, 1983-ban megérkezett a behívó.

– A bevonulás napján a katonai főügyészségen bejelentettem, illetve átadtam az erről szóló nyilatkozatomat, hogy miért tagadom meg a katonai szolgálatot. Letisztult bennem, ha követni akarom a krisztusi tanítást, akkor erőszakmentesen kell élnem, amibe nem fér bele a sorkatonai szolgálat teljesítése, az eskütétel, az embertársaim életének kioltására való készenlétem sem. Nem voltam egyedül, egy adventista és hét Jehova-követő várt szintén a sorsára. Az ügyészségen nem is próbálták lebeszélni őket, hiszen tőlük ez megszokott volt. De egy katolikus?! Az más! Ennek megfelelően igen nagy figyelmet szenteltek nekem a tárgyalásig. Kihallgatások sora következett, illetve a család megfigyelése. Nem tudtak lebeszélni szándékomról, holott egyértelmű volt, hogy elítélnek. A tárgyaláson felajánlottam, hogy a másfél év katonai kiképzés helyett szívesen vállalok bármilyen karitatív munkát, annál is inkább, mert nehéz sorsú betegek között már szereztem tapasztalatot. A bíró erre az válaszolta: „Ma még nem tartunk itt!”, és elítélt 31 hónap Baracskán letöltendő fogházbüntetésre.

 

– Bizonyára nagyon érdekelte annak idején a hivatalos szerveket, hogy mi késztet egy fiatalembert, még ha hívő és mélyen vallásos is, hogy ilyen lépéssel nehéz helyzetbe sodorja a családját, s természetesen saját magát is. Ráadásul még a katolikus egyház sem ért egyet a szolgálatmegtagadással. Honnan ez a szilárd elhatározás, ez a megingathatatlan eltökéltség?

– Erre azt feleltem, hogy a hitem alapja nem az egyház, hanem Jézus Krisztus. Az elhatározásomat erősítette, hogy már fiatalon tagja lettem egy jézusi közösségnek, amely a Bulányi páter alapította Bokor bázisközösséghez tartozott. Igaz, az egyház akkoriban kitaszította ezeket a közösségeket, amelyeknek egyik fontos alapelve az erőszakmentesség. A mi közösségünkben ketten kaptunk behívót, a másik fiú bevonult. Egyáltalán nem volt elvárás, hogy tagadjuk meg a katonaságot, én ezt belső meggyőződésből tettem. Szüleim, rokonaim nem értettek meg.

 

– Baracska, 31 hónap. Ha jobbára nem is nehézfiúkkal összezárva, de mégis börtönviszonyok és szabályok között, ahol talán a fegyőrök körében is inkább célpont volt. Ismerős ez a sorkatonai szolgálatból, ahol az előfelvételis egyetemisták mindig a rövidebbet húzták a „normál” sorkatonákkal szemben – egy szolgálatmegtagadó vagy egy balesetokozásért elítélt, de amúgy tisztességes, uram bocsá’, iskolázottabb ember.

– Ismeretlen, furcsa világba csöppentem, ahol írott és íratlan szabályok között kellett életben maradni – lelkileg. De nem voltam egyedül, többen voltunk – 8 katolikus, 5 adventista és úgy 100 Jehova tanúja – szolgálatmegtagadók. Támogatni tudtuk egymást, beszélgettünk, imádkoztunk, bár itt a Biblia használata tiltott volt – egyedüliként a magyar börtönök között. Az érettségizettek külön kasztot képeztek, többnyire irodai munkára kerültek. Nekem olyan feladat jutott, amit nem tudtam tiszta lelkiismerettel végezni. Mivel nem akartam ártani rabtársaimnak, ezért átkerültem egy másik helyre. De ott sem melegedhettem meg, mert egy zárkaellenőrzés során állítólag egy német nyelvű bibliát találtak a szekrényemben… Fogdabüntetés következményeként odalettek a kedvezményeim, a közelgő eltávozás lehetősége. Tehenészetre kerültem, ahol trágyát lapátoltam, majd három műszakban tököt kellett tisztára súrolnom. Később jobbra fordult a sorom. Újból irodai munka, ahol a számítástechnikával is kapcsolatba kerültem. Nehéz volt… Sok konfliktus, megalázás, sérelem. Egyedül a könyvtárban lehetett ezek elől kicsit elbújni. A 31 hónap alatt 75 könyvet olvastam el. De azért vannak szép emlékek is! Lelki társaimmal mindent megtettünk egymásért. Segítettük, bátorítottuk egymást. Tiltott könyveket rejtegettünk, kiálltunk a hitünkért, kisközösséget alkottunk, melyben éltre szóló barátságok szövődtek.

 

– A szabadulás, a mindennapokba való visszailleszkedés nem könnyű, bármiért is volt elítélve az ember, a priusz árnyéka jó ideig ott lebeg a feje fölött. A régi közösség azonban várta a szabadulót, új barátságokat, szerelmet, feleséget adott. S egy idő után ösztönzést a börtönélmények megírásához és kiadásához. Acélajtók mögött címmel 2007-ben jelent Habos László első könyve a Nyitott Könyv Kiadónál. Ezzel el is érkeztünk – visszakanyarodtunk? – az irodalomhoz.

– Már egészen korán próbálkoztam veresek írásával, a klasszikus témákkal kezdtem: szerelem, természet, Isten. Persze senki nem látta ezeket a „műveket”. Volt egy magyartanárnőm, akit gyakran átvertük, mert sosem tudta, melyik osztályban van éppen. Egyszer azt mondta: aki akar, a következő órára írjon verset. Ketten éltünk ezzel a lehetőséggel. Jó pedagógusként nem olvastatta fel velünk a szerzeményeinket, megóvva minket az esetleges gúnyolódástól. Elkérte a verseket, s másnap a szünetben nekem csak annyit mondott: folytasd! Így hát folytattam. Folytattam volna valószínűleg a biztatása nélkül is, de ez az első vélemény meghatározó volt. Volt közvetett visszhangja is szárnypróbálkozásaimnak, mert a közösségben az egyik lány hallott mindezekről, és elkérte a verseimmel teli füzetet. Nagy sokára került vissza hozzám, ugyanis körbejárt a barátnők között. Persze írtam Baracskán is, amit nem néztek jó szemmel, és mindent elkoboztak tőlem. Azóta is mindig tollat ragadok, amikor úgy érezem, szükségem van rá. Feleségemet első gyermekünk születése alkalmából a verseimből összeállított kötettel leptem meg. Később az IRKA klubnapjaira kezdtem el járni, ahol, Daróci Lajosné, Márta bíztatott bennünket, hogy alkotásainkat küldjük el irodalmi lapokhoz. Négy verset és két novellát küldtem el a Holnap Magazin, a Kláris és Duna-part szerkesztőségébe. Az első kettő folyóiratban azonnal megjelentek a műveim. Aztán jött a többi sorban…

 

– Annyira jött, hogy a leltár mára így fest: 4 verses és 2 prózakötet, megjelenés 17 folyóiratban, 5 internetes irodalmi portálon, 16 zsebkönyvben, 15 antológiában. A feladat azonban még mindig nem elég, a beteggondozás, az írás, a lapszerkesztés mellől valami még hiányzott. Nevezzük kutatásnak.

– Más településeken járva gyakran látom, hogy különös gondot fordítanak a múlt értékeinek feltárására, az emlékek összegyűjtésére. Arra gondoltam, talán az ilyen nagyvárosnak, mint Érd, biztosan gazdag irodalmi múltja lehet, ezért érdemes lenne a még fellelhető dokumentumokat összegyűjteni. Azonban meglepődtem, mert bárhol érdeklődtem, a kérdéseimmel szemben mindig értetlenül álltak. Elkezdtem kutatni, olvasni, jegyzetelni a könyvtárban, a múzeumban, anyagot kértem a levéltárból. Az első olvasóegylet 1872-ben alakult Érden, Kereskényi Gyula vezetésével. Talán csak nálam van tőle fönnmaradt vers. Arra gondoltam, hasznos lehetne feltárni a település irodalmi életét az első olvasókörtől napjainkig. Gyűlik az anyag, olykor feszegeti az eltervezett kereteket, máskor komoly fejtörést okoz, vajon kit is tekinthetünk költőnek, írónak. A megítélés szubjektív, az érzékenység pedig tapintható.

 

– Pedig minősíteni, ítélni szerkesztőként is folyamatosan kell, ezt megkerülni szinte lehetetlen.

– Harcolok is kiadványaink szerkesztése kapcsán, elsősorban magammal, mert megértem, hogy kell egy színvonal, van egy mérce. De azért kezdtem el ezzel foglalkozni, hogy alkotótársaimnak folyamatosan adhassam a nyomtatott megjelenés örömét.

(Érdi Újság)

Címkék

nemzeti_szavazas_3