Esztergapad, dobszerkó és opera

Csak azért tanulta ki a fémesztergályos szakmát, hogy bekerülhessen egy fővárosi fúvószenekarba. Fél évtizeden át volt az Apostol együttes dobosa, majd magánénekesi pályába kezdett. Több mint húsz éve városunkban él, fellépéseit Érden is élvezhette a közönség. A zene világnapja alkalmából Deák Mihállyal beszélgettünk.

Hasonló tartalmaink:

-Milyen kapcsolatban áll az esztergapad és a zenei pálya?

- Apám a vasútnál dolgozott, szakmáját illetően fémcsiszoló-krómozó volt és ragaszkodott hozzá, hogy a fiából is iparost fog nevelni. Én meg nagyon nem akartam. Kilencéves koromban kaptam az iskolától egy hegedűt, nagyon beleszerettem. Számomra a zene olyan volt, mint a varázslat, ha valami szépet hallottam, egészen beleborzongtam, s úgy éreztem, mintha a mellkasomon is keresztülmenne, egész lényemet átjárná a muzsika. Apámat ez nem hatotta meg. „Vasesztergályosnak kell lenni!” – erősködött. „Kitanulom, ha beviszel a nagyzenekarba!” – kötöttem meg vele az alkut. Máig nem tudom, miként csinálta de két hét múlva azzal jött haza, hogy felvettek az újpesti István-kerti Főműhely fúvószenekarába, s így el kellett végeznem az ipari szakiskolát.

-Mellette pedig eljárt muzsikálni?

-Pécsi István karmesterünk, aki később a MÁV szimfonikusoknak lett a vezetője, adott először a kezembe dobverőt, így a fúvószenekar kisdobosa lettem. Tizennyolc éves koromban – kizárólag apám kedvéért – mint fémesztergályos is levizsgáztam. Már a vizsga után elmentem Bányai Lajoshoz dobolni és mindössze négy hónap alatt elvégeztem a kétéves iskolát, s ha kellett, helyettesítettem a tanításban is. A mai napig nagyon szeretek dobolni. Hetven éves koromra megvásároltam magamnak életem álmát, azt a dobfelszerelést, amelyen most is rendszeresen gyakorlok. Pár éve még a fiam zenekarában játszottam.

-Tehát dobosként kezdte a pályafutását?

-Nemsokára a dzsessz tanszakra is felvettek, ahol mindössze fél évet töltöttem, mert jött egy szerződés, amellyel Izraelbe lehetett kimenni, ugyanis előtte bekerültem három hónapra a Nagycirkuszba, a dobost helyettesítettem. Sokan nem is sejtik, de cirkuszban dobolni hihetetlenül nehéz és komoly feladat! Nemcsak a zenekarral kell szinkronban lenni, hanem a műsort is figyelmesen kell kísérni, hiszen a dobpergésnek is nagy szerepe van a produkciókban. Szóval, innen érkezett az izraeli felkérés, amit nem szerettem volna elszalasztani. Hét hónapra mentem, de időközben kitört ott a háború, így már másfél hónap múlva haza kellett jönnünk, mégis felejthetetlen élmény volt számomra ez a turné! Ezután két és fél év Nyugat-Németország következett, angol meg német zenekarokkal, mígnem megelégeltem és hazajöttem, s az akkor induló Apostol együttes dobosa lettem, ahol öt évet töltöttem.

-Miért szállt ki az együttesből?

-Abban az időben rengeteg változáson esett át a zenekar, így nehéz volt a zenészeket összefogni. Én meg nemcsak doboltam, menedzseltem is a bandát. A gyakori változások és elégedetlenkedések végül engem is kikezdtek, nem volt kedvem folytatni… Pedig sok, ma is ismert sláger került lemezre a közreműködésemmel: Okosabban kéne élni, Homokvár, légvár, kártyavár, Vándor milyen az út és még sorolhatnám! De méltatlannak tartottam a piszkálódásokat, felálltam és három napon belül már Deák Tamás Big Bandjében doboltam.

-Aztán egyszer csak operaénekes lett…

-A dobolás mellett énekeltem néha, sőt számomra az volt a legnagyobb tragédia, hogy leggyakrabban azt kellett hallanom: „Te milyen jól énekelsz!”, de azt szinte senki sem mondta, milyen jól dobolok!

-Az Apostol együttesben is énekelt?

- Ott nem volt rá szükség, elég volt a Makrai Pali, aki zseniális volt, majd utána jött a Meződi Józsi, ő a mai napig fémjelzi az együttest. Érdekes, hogy az Apostol után is még nagyon sok felvételt készítettem, amelyek még ma is elérhetőek, s amelyekkel sikerült nevet szereznem, de kezdtem úgy érezni, hogy nekem ez kevés. Rájöttem, hogy ennél többre vágyom. Meg kell szólítani az embereket ahhoz, hogy értsék, ők is érezzék, amit közvetíteni szeretnék. Mint amikor a három évvel ezelőtti, „Hetven év szerelem” című érdi előadói estemet az érdi művelődési ház kamaratermében mutattam be, mert együtt akartam lenni a közönséggel.

-Miért épp hetven év szerelem?

-Mert hetvenéves lettem 2014-ben, a szerelem meg ott kezdődik, hogy meg tudok csodálni egy virágot élvezem a naplementét, örülök az esőnek… Belülről, belőlem árad, s vibrál körülöttem a levegő. Én a dobomba is szerelmes voltam, vagyok is mai napig! De, amikor egy csodaszép dalt hallottam, vágytam rá, hogy előadhassam. A mai napig van egy vágyam: elénekelni Jézus Krisztus Kajafását. A hang, az energia megvan hozzá, már csak az alkalom kell! A zene, az éneklés sohasem volt számomra munka, csupán játék, annyira szerettem, szeretem!

-Miként indult a magánénekesi korszak?

-Hirtelen váltás volt. Épp az Apostol együttes ügyeit intézem az Országos Rendezőirodában, amikor spontán rákérdezett a hölgy a telefonba: „Mondja, maga miért nem énekel?” „Mert én dobolok” – mondtam. „Pedig ilyen hanggal énekelnie kellene!” – érvelt tovább a hang. Mint említettem, nem ő volt az egyetlen, korábban többen is felvetették. Ezt követően az Erkel Színházban volt egy Záray-Vámosi est, amelyen kísérőzenekarban doboltam és ott is összefutottam azzal a hölggyel, László Krisztával, aki akkor egy az egyben bejelentette, hogy szerdán találkoznunk kell. Nem titkos randevúra hívott, hanem énektanárhoz vitt. Így kerültem Magdi nénihez, aki a harmadik órán így szólt: „Fiam, kapsz tőlem egy ’operaforintot’. Amelyik tanítványom eddig ezt megkapta, mind operaénekes lett. Te is rászolgáltál!” Máig őrzöm az „operaforintot” az íróasztalomon és a fiamnak fogom továbbadni. Ő most harmadéves magánénekes a pécsi egyetemen. Magdi néninek igaza volt: három év múlva a Pécsi Nemzeti Színház színpadán találtam magam.

-Hány éves volt ekkor?

-Majdnem negyven! Elsőként a Trubadúr Fernandójára kellett felkészülnöm. Még ma is bármikor elénekelném, sőt olaszul is tudom! Szeptemberben azonban kiderült, hogy a Trubadúr csak októberben kerül műsorra, addig a Pillangó Kisasszony Bonzójaként kell beugranom. Két hetem volt a felkészülésre. Ez valójában egy rövid, frekventált szerep, amit csak elrontani lehet, annyira nehéz, mégis „csont nélkül” megcsináltam a 14 nap alatt. Október 15-én következett Fernando, december 22-én pedig premierem volt Mozart Cosi fan tutte vígoperájában. Abba szinte „belehaltam”! Pedig nagyon nekem valónak érzem Don Alfonso szerepét, ám úgy megbetegedtem, hogy beszélni alig tudtam, s csacsi módra mégis színpadra léptem, mert képtelen voltam lemondani az előadást. De ennek ellenére is újabb jelentős szerepek következek.

-Vagyis azonnal a mély vízbe ugrott. Meddig úszhatott ebben a boldogságban?

-Úgy tizennégy éven át. Négy esztendő után eljöttem Pécsről. Nem dicsekvésképpen mondom, de tudom, volt egyszer egy hatalmas sikerem. Egy idősebb énekes mellett többnyire csak másodbeosztásban szerepelhettem. Ez azt jelentette, hogy hétköznap én játszottam, ő meg, persze a hétvégén, amikor nyilvánvalóan teltház volt. Egyszer mégis úgy sikerült, hogy távollétében nekem kellett beugrani szombaton. Bár A sevillai borbély Basiliojának Rágalom áriája igen közkedvelt darab, mégsem számítottam rá, hogy akkora vastapsot kapok, mint akkor! Hiába intette be a karmester háromszor is a folytatást, a taps csak nem akart csitulni… Attól kezdve folyamatosan az irigykedés lengte körül az operaénekesi pályámat. Számomra érthetetlen módon hasonlót éltem át a dobolásban is. A Deák Big Bandben doboltam, amikor egy neves amerikai jazz műsorvezető elismerő szavait meghallottam: azt mondta, az európai jazzben alig vannak jó dobosok, de engem el tudna képzelni bármelyik amerikai zenekarban! Nekem óriási dolog volt ezt egy valóban hozzáértő, roppant ismert szakkritikustól hallani! Ám attól kezdve úgy éreztem, nem tudok jót ütni a dobra… Nehezen viselem az irigységet.

- A főváros soha nem jött számításba?

-Nem, mert nekem Budapest „nem járt”. Úgy hat éve az Erkelben volt egy egész napos meghallgatás, amikor Győriványi Ráth György volt az igazgató. Őt jól ismertem, játszottunk együtt, így némi biztatásra megpróbálkoztam, előénekeltem. Két áriát, egy Verdit meg egy Mozartot adtam elő. „Nem is tudtam, hogy ilyen szépek a magas hangjaid!” dicsért meg a folyosón, de hiába reménykedtem, két hét múlva nem ő volt az Állami Operaház igazgatója! Végül megértettem: nekem a főváros egyszerűen nem járt!

-Énekórákat szokott tartani?

-Nem, mert óriási felelősséggel jár. Szívesebben tanítanék dobolni. Utoljára négy-öt évvel ezelőtt volt két növendékem, egyik a keresztfiam, aki Göteborgban ütős masterképzésen van. A másik egy érdi fiatalember, akire még nagyon büszke lesz ez a város, harmadikos akadémista Pesten.

-Említette, hogy pár éve a fia zenekarában is dobolt egy ideig.

-A Pleszkán Écska és a Buba Band hirtelen dobos nélkül maradt. A fiam kérte, segítsek rajtuk, hiszen dobos vagyok. „Hogy képzeled, harminchárom évig nem vettem kezembe ütőt?” De belementem, másfél évig zenéltem velük.

- Több mint három évtizedig nem dobolt?

-Így van. Amikor abbahagytam, augusztusban még a Koós Jánost kísérő zenekarral, mintegy hatvan előadást végigjátszottam, de szeptemberben már elszegődtem énekelni, s onnantól kezdve nem vettem a kezembe az ütőt, amíg a fiam rá nem beszélt. „Most legalább leülsz gyakorolni!” – mondta. Egy hét múlva már ott voltam a próbán, de vért izzadtam. Ki kellett húzni a „fiókokat”, hiszen négy végtagban kell gondolkodni! De sikerült, mert amikor én a színpadra felmegyek, húsz, sőt több évet is képes vagyok „megfiatalodni”.

-Őriz-e a lelkében soha nem halványuló emléket?

- Sok évvel ezelőtt gyakran jártunk kisebb-nagyobb fellépésekre, mi hakninak hívtuk, de igazi, színházon kívüli szereplések voltak. Egy ilyen alkalomra a megbeszélés szerint Fülöp király áriáját és kettősét kellett próbálnom. Fel is készültem, ahogyan kell, de számomra csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy tulajdonképpen a Bányai Leánynevelő Otthonban, azaz javítóintézetben fogunk fellépni. Egy kápolnaszerű épületben tetovált kamaszlányok ültek a közönség soraiban. A duett után én következtem Fülöp király áriájával. Úgy gondoltam, mielőtt eléneklem, elmesélem nekik, hogy a történet 500 évvel ezelőtt játszódik, amikor a 17 éves fiú felnőtt férfinak számított, s az akkor 45 éves apja nem tudta, hogy valójában a fia szerelmét vette feleségül. Az ária arról szól, hogy a király szinte belehal a felismerésbe és szenvedésbe, midőn rádöbben, arája soha nem fogja szeretni. Miután elhangzott, éreztem, hogy vibrál a levegő. A végén óriási tapsvihar tört ki, s amint lenéztem a dobogóról, döbbenten láttam a megrendült, könnyektől csillogó arcokat. Óriási élmény volt, ma is beleborzongok és elérzékenyülök, ha felidézem. Természetesen sorolhatnék sikereket, dobosként, énekesként is nem egyszer élvezhettem a közönség ünneplését, de azt a boldogságot, amit ebben a leánynevelő otthonban átélhettem, soha többé nem tapasztaltam meg!

(Érdi Újság)

Címkék

nemzeti_szavazas_3