A szépség igazsága

A régi érdiek még emlékezhetnek a jellegzetes alakra, a hosszú ballonkabátra, a hátravetett sálra, a félrecsapott sapkára, aki ezekkel a párizsi bohém festőket idéző külsőségekkel is hangsúlyozta művész voltát. Persze az érdiek, kiváltképp az ófalusiak, anélkül is tudták, hogy festőművész az illető, az idén 25 esztendeje elhunyt Szepes Gyula. Síremléke az Ercsi úti temető díszparcellájában áll, s Domonkos Béla szobrászművész – akivel több közös tárlata is volt – domborműve díszíti. Képei közül több is látható a nevét viselő művelődési központ aulájában.

Érd festőjének szokták nevezni, hisz senki oly sok képen nem örökítette meg a települést, a környező tájat, a Dunát, az ófalusi utcákat, házakat. Különös ember volt – írja róla monográfusa, Losonci Miklós –, olyan, aki „nagyon belül él, nem a külső élet balladáit hordozza magában, hanem a mélyen nyugvó rezdülő lírát, melyet képekre vetít és a táj motívumaival mondja. De így emlékeznek rá azok is, akik ismerték, s elmondják, hétköznapi dolgokról, politikáról nem lehetett vele beszélni, ezek egyszerűen nem érdekelték.

Szepes Gyula 1902-ben született Érden, s itt élte le életét rövidebb-hosszabb megszakításokkal, itáliai (1935–38) és párizsi (1957–62) évei művészetére is nagy hatással voltak. Rajztanári diplomáját 1931-ben szerezte, mesterei között olyan nagyságokat találunk, mint Vaszary János, Révész Béla, Glatz Oszkár és Iwányi Grünwald Béla. S bármennyire is külön világban, a valóságtól elzárkózva próbált létezni, életét végigkísérte a tanítás, de ennél prózaibb munkát is kellett vállalnia olykor, például volt műszaki rajzoló a csepeli vasműben. A tanítás viszont közel állt hozzá, szívesen foglalkozott tehetséges fiatalokkal, 1945-ben ő alapított képzőművészkört munkásoknak a Ganz-Mávagban, a 60-as években vezette a nagy múltú Nagy Balogh János Képzőművészeti Kört, majd Érden is foglalkozott fiatalokkal – a mai itt élő művészek közül többen is a keze alatt bontogatták szárnyaikat – a művelődési központban.

Festés és tanítás – ez töltötte ki az életét, művészetéből nem gazdagodott meg, ahogy ismerősei mesélik, mindig magas árat szabott a képeinek, olyat, amiért képtelenség volt eladni, miközben szerény körülmények között, mondhatni szegénységben élt, festményei árából mégsem engedett, mondván a művészetet nem szabad aprópénzre váltani.

Ha nem is érdekelték különösebben az élet realitásai, azért tudomásul vette azokat, ahogy azt a 70-es éveket jól jellemző történet tanúsítja. A művelődési központban rendeztek neki kiállítást – meséli egy akkor ott dolgozó ismerője –, a megnyitó előtt, a korszak szokása szerint, a képzőművészeti lektorátus képviselőinek kellett engedélyezniük a falra akasztott műveket, az egyik ófalusi utcakép fönnakadt a szűrőjükön mondván a templom tornyán hangsúlyosan látszik a kereszt. Szepes szó nélkül leakasztotta a képet, hazavitte, s másnapra a tornyot picit magasabbra festette, hogy a kereszt már éppen nem fért” a képbe.

Szepes Gyula az érdi táj mellett festett portrékat, csendéleteket, életképeket, de ő elsősorban és igazából tájképfestőnek tartotta magát, amiről így vallott:

„Azt szeretném, hogy az elfáradt ember nyugalmat és csendet érezzen a képem előtt. (…) Azzal már keveset törődöm, hogy színeim pontosan ugyanolyanok legyenek, mint a valóságban, csak a képen legyenek a helyükön. Ez a szépség igazsága.”

(Érdi Újság)

 

 

Címkék

nemzeti_szavazas_3