A labda volt a fegyvere

Olimpiai ezüstérmes, tizenhétszeres válogatott, háromszoros gólkirály, többszörös magyar bajnok, aki egy rendkívül sikeres labdarúgó pályafutás után sportvezetőként is eredményes tudott lenni. Mégis élete egyik büszkesége az, hogy a tápéi kis általános iskolai csapatával taroltak a megyei bajnokságon. Kozma Mihállyal beszélgettünk gyermekkoráról és izgalmas pályafutásáról.

Hasonló tartalmaink:

SAMSUNG CAMERA PICTURES– Szegeden kezdett futballozni. Onnan is származik a család?
– Tápén születtem, ott is nőttem fel két testvéremmel, nagyon szegény családban. Bár a gyermekkoromról eddig sosem beszéltem a nyilvánosság előtt, rendszeresen eszembe jutnak azok az évek. Mivel mindig tudatában voltam annak, honnan is indultam, sosem szállt el velem a ló.

– Mivel foglalkoztak a szülei?
– Édesapám gátőr volt, édesanyám pedig már csak akkor ment el dolgozni a Pickhez, amikor mi nagyobbak lettünk, így sokáig csak egy jövedelemből élt a család. Állandóan futballoztunk, de még rendes labdánk sem volt: rongylabdával játszottunk minden iskolai szünetben. Ahogy visszaemlékszem, ez töltötte ki az életemet.

– Labdarúgó pályafutását Szegeden kezdte, a SZEAC-nál. Hogy sikerült egy szegény, vidéki kisfiúnak bekerülnie a szegedi csapathoz?
– Volt két tehenünk. A jószágokat Tápéról arra a szegedi gátra hajtottam ki, ahol édesapám dolgozott. Reggel mentünk, este jöttünk. Az ártéren legelt a két tehén, szemben a SZEAC-pályával, ahová persze át-átmentem. Megtudtam, hogy van toborzó és jelentkeztem. Sikerült is bejutnom, alig tízévesen. Persze, miközben Szegeden futballoztam, Tápén folytattam az általános iskolát. Ha megkérdezik, mire vagyok a legbüszkébb a pályafutásomat illetően, hát az egyik az, hogy a mi kis általános iskolai csapatunk tizennégy győzelemmel, egy döntetlennel nyerte meg a Csongrád megyei bajnokságot, úgy, hogy 97:3 volt a gólarányunk. A mai napig megvan a fénykép a csapatról és a tanárokról. Nemrég vittem le az iskolába ezt a fotót, ami most már az intézmény falát díszíti. Erről sem beszéltem még soha…

– Miért nem?
– Nem volt rá lehetőség, és igazából eszembe se jutott. Most, hogy jött ez a felkérés a mai beszélgetésre, ami egész pályámat felöleli, gondolkoztam el pályafutásom kezdetéről.13 évesen kerültem a SZEAC úttörő csapatához, és rá 4 évre az első csapatába, ami az NB1-B-ben játszott. Tizenhat-tizenhét éves voltam akkoriban, és vízügyi szakközépiskola tanulója. Első meccsem a Debrecen ellen volt, megvertük őket 3:1-re, ebből kettőt én rúgtam. Abban az évben megnyertük a bajnokságot, és második lettem a góllövőlistán. Tagja voltam az utánpótlás-válogatottnak is, csapatkapitányként, részt vettünk ’67-ben az UEFA-tornán is. A cseheket megvertük 2:0-ra, egyet én rúgtam, ahogy az osztrákok ellen is. A franciák ellen mindkét gólt én szereztem. Erről a napokban a Nemzeti Sportban is olvastam. ’67-ben Lakat Karcsi bácsi meghívott a B válogatottba, amellyel Dél-amerikai turnén vettünk részt. Tíz mérkőzés során Fazekas Lacival 9-9 gólt szereztünk, és a ’68-as olimpiai csapat biztos utazói voltunk. Sérülés miatt sajnos lemaradtam az olimpiai aranyéremről. Nagyon sokat játszottam az ifi válogatottban, rendszeresen utaztam fel Pestre. Volt, hogy édesanyám csak azt a pénzt tudta odaadni, amin feljöhettem vonattal, de villamosjegyre már nem jutott. Felszálltam, és mikor jött a kalauz, leugrottam. Ennek az időszaknak akkor lett vége, miután leérettségiztem.

– Hol helyezkedett el?
– Felvettek Algyőre, a kőolaj-finomítóhoz, onnan kaptam a fizetésemet, de ez igazából sportállás volt: futballoztam tovább a SZEAC-nál, míg novemberben be nem hívtak katonának. Ott felajánlották, hogy folytassam a futballt a Honvédnál. Igent mondtam, és ’69 januárjában leigazoltak. Örömmel mentem: nem nekem való volt a katonaság. Ha valaki csak rám kiabált, már összerezzentem. Januártól már csak papíron voltam katona. A tiszti szállón laktam, több játékossal együtt, mint például Ruzsinszky József, Szurgent Lajos. Több nagy névvel játszottam együtt: Tóth, Pál, Pusztai, Komora, Marosi… Én voltam a legfiatalabb.

– Nem volt Önben lámpaláz?
– Mindig kisebbségi érzésem volt a származásom, falusi mivoltom miatt. Sosem szerettem szerepelni, a középpontban állni, és mindig befelé forduló voltam, az érzéseimet sem tudtam kimutatni, egyedül akkor látszott rajtam az öröm, ha gólt rúgtam. Nagyobb önbizalommal jobb eredményt értem volna el, az biztos.

– Így sem panaszkodhat: jó néhány kupát, bajnokságot nyert a Honvéddal, illetve a válogatott tagjakén, hiszen 1969 és 1975 között 17 alkalommal játszott a nemzeti tizenegyben és három gólt szerzett.
– ’72-ben olimpiai ezüstérem, Európa-bajnokságon negyedik hely, beválasztottak az Európa-válogatottba, olyan játékosok közé, mint Gerd Müller és Franz Beckenbauer. Ami a Honvédet illeti, kétszer nyertünk bajnokságot, és háromszoros gólkirály vagyok. Aztán ’75-ben, egy Honvéd–Dózsa rangadón szétrúgták a térdemet, porcleválásom és keresztszalag-szakadásom lett. Úgy nézett ki, hogy vége a pályafutásomnak. Háromnegyed év kellett ahhoz, hogy rendbe jöjjek. Utána is rúgtam a gólokat, de gólkirály már nem lettem. A ’90 –es évek elején a Honvéd az Örökös Bajnoki címmel ismerte el pályafutásomat. A Kispesti Önkormányzat a Kispest Sportjáért díjat adományozta.

– Hány gólt rúgott összesen?
– 236-ot. Tizenötödik vagyok ezzel a hazai listán, és az élők közül egyedül Fazekas rúgott tizenvalahány góllal többet, mint én. Ami a bajnoki mérkőzéseket illeti, 396 alkalommal léptem a pályára.

– Hogy alakult a pályafutása a sérülése után?
– ’81-ben, több műtéten túlesve, harminckét évesen kikerültem Belgiumba, a Waterschei nevű csapathoz. Abban az időben egyébként csak 30 év feletti játékos mehetett külföldre. Nagyon örültem a lehetőségnek, igaz, az élményeim vegyesek voltak. Sok külföldi volt a csapatnál, ám közülük egyszerre csak három játszhatott. Egyikük egy kapus volt, a másik egy válogatott csatár, a harmadik pedig honfitársam, Martos Győző. Ők, mondhatni, sztenderd játékosok voltak. Volt olyan, hogy azért kerülhettem pályára, mert a német játékos nem akart hóban, latyakban játszani. Három gólt rúgtam, ezzel a győzelemmel maradt bent a csapat. Egy másik klubbal aláírtam két évet, ám ez a szerződés nem léphetett életbe: szerződésemet orvosi vizsgálathoz kötötték, amin nem mentem át a térd- és achilles-műtétjeim miatt. Inkább hazajöttem. A Honvéddal nyertem még egyszer bajnokságot, és ’84-ben 10 évi csapatkapitányi poszt után befejeztem a futballt.

– Mi történt ezután?
– Az aktív korszakom lezárása után viszonylag hamar, 1986-ban szakmai igazgató lettem a klubnál. Akkoriban a szakosztály-vezetők tettek javaslatot, kit igazoljanak a klubok, aztán az elnök döntött. Jó csapatot sikerült összehozni. Sajnos, a rendszerváltozás után a hadsereg csökkentette a Honvéd támogatását, és az akkori elnök azt javasolta, próbáljanak meg a szakosztályok önállósulni. Ekkor leváltunk az anyaegyesületről, és Kispest–Honvéd néven futballoztunk tovább. Nyolc és fél évig voltam vezető: ez idő alatt ide senki nem hozott pénzt, senki nem támogatott minket. Így sikerült bajnokságot és kupát nyerni. Nagyon nehéz dolgom volt, mert a szurkolók elvárták, hogy az anyagi problémák ellenére is folyamatosan bajnokok legyünk, a harmadik helyért már nem járt köszönet. Idegileg nagyon megviseltek ezek az évek, be is dobtam a törülközőt.

– Pedig Mezey György – aki 1990 és 1992 között a Honvéd vezetőedzője volt –, úgy nyilatkozott, hogy Önt tartja a legjobb szakmai igazgatónak.
– Igyekeztem minden lehetséges feltételt megteremteni a csapatnak a sikerhez, a külföldi edzőtáboroktól az igazolásokig.

– Nagyon sok díja, eredménye van, melyikre a legbüszkébb?
– Kaptam kitüntetést a honvédelmi minisztertől, Kispest önkormányzatától, számtalan helyről. Mindre nagyon büszke vagyok. A labdarúgásban elért eredményeim közül sem tudnék válogatni, volt minden az olimpiai helyezéstől a bajnoki első helyen át a gólkirályságig. Volt olyan szezon, hogy a Honvéd góljainak a felét én rúgtam.

– Ha már szóba került az olimpia: a válogatott a müncheni olimpián nyert ezüstérmet, ahol egy palesztin terrorszervezet az izraeli csapat 11 sportolóját ejtette túszul. Mit érzékelt az ott zajló drámából?
– Szinte semmit. Távolabb laktunk, az időnk teljesen be volt táblázva. Én is csak a filmből tudom részletesen, hogy mi történt. Akkoriban még nem úgy zajlottak az olimpiák, mint most. Nem érzékeltem a rendezvény különleges voltát sem úgy, mint ahogy most átélik a versenyzők, illetve a nézőközönség. Abban az időben az Eb 4. hely – amit szintén elértünk – sem jelentett szenzációt. Ma bezzeg a kisebb teljesítmény körül is jóval nagyobb a felhajtás, gondoljunk csak a magyar válogatott tavalyi szereplésére.

– A futball volt az élete. A barátai is focisták közül kerültek ki?
– Mikor befejeztem a Honvédnál, egy kicsit visszavonultam. Pár játékossal még tartom a kapcsolatot, és a válogatott volt játékosainak találkozóira is elmegyek, ahogy az olimpiai helyezettekére is. A legjobb barátaim közül azonban hárman sajnos már nem élnek. Egyikük, Kocsis Lajos olimpiai bajnok most lett volna hetvenesztendős. Sem a MOB, sem az MLSZ, sem az önkormányzat nem emlékezett meg róla, holott ő volt az egyik legeredményesebb szegedi labdarúgó. Két-három magánember összefogásával kerülhetett emléktábla a ház falára, ahol született; öcsém – aki szintén játszott Szegeden – is beszállt a szervezésbe, és én is részt vettem az ünnepségen. Nagyon szomorúnak tartom, hogy az önkormányzat nem becsülte meg posztumusz díjjal. Sok játékostársam küzd egyébként nehézségekkel, egészségügyiekkel is. Míg Puskásék idejében a technikai edzés volt a hangsúlyos, és ezek a labdarúgók hetven-nyolcvan évig éltek, az én időmben változott a követelményrendszer, és hatalmas lett a fizikai terhelés, úgy, hogy nem volt megalapozva. Ez az edzésmódszer kihatott az egészségi állapotunkra is. Számtalan volt játékostársam halt meg 50-60 éves korában, szívbántalmak miatt. Engem is műtöttek szívritmus-zavarral.

– Bár sosem volt katona, alezredesként ment nyugdíjba. Hogy lehetséges ez?
– Mikor leszereltem, maradtam a honvédségnél, és mikor jöttek az eredmények, előléptettek. De csak papíron voltam katonatiszt. ’93 óta nyugalmazott alezredes vagyok; megelőztem Puskást, aki őrnagyként ment nyugdíjba.

– Nyugdíjas éveiben költözött Érdre?
– 1993-ban. Jó választás volt: az akkor még másodosztályú érdi labdarúgócsapat edzője voltam 2001-ig. Esélyünk lett volna rá, hogy felkerülünk az NB1-be, de – hat-hét meccsel a szezon zárása előtt – megtudtuk, hogy az önkormányzat nem kívánja támogatni a futballt. Ekkor sok játékos elment; úgy döntöttünk, hogy lehúzzuk a redőnyt. Ma már nincs kapcsolatom az érdi futballal, illetve az egyesülettel. Szerettem volna az utánpótlással foglalkozni, ingyen, társadalmi munkában, de sajnos nem jött össze.

– Azóta hogyan telnek a nyugdíjas évek?
– Sokat utazunk a feleségemmel, főleg Magyarországon. Pannonhalma, Tata, Fehérvárcsurgó… Általában egy-egy napos kirándulásokat teszünk.

– És gondolom, futballt néz a tévében. Ha egy mondatban össze tudná foglalni, mi a véleménye a mai magyar futballról?
– Ha azt a támogatást, amit ma a magyar futball megkap – infrastruktúra, pénz, illetve a szurkolók oldaláról –, nekünk juthatott volna, jóval jobb eredményeket értünk volna el. A futballban vannak szerencsés időszakok; a magyar válogatottnak ilyen volt a tavalyi idény, ez azonban nem jelent stabil sikert, mint láthatjuk is. Azt se hiszem, hogy olyan mélyen lenne a magyar labdarúgás, mint amilyennek most tűnik. Az azonban igaz, hogy egyik-másik játékos eredményét túlértékelték.

– Van kedvenc csapata?
– Természetesen a Honvéd. Ami a külföldieket illeti, a Bayern München és a Real Madrid.

– Kinek drukkol, ha a két csapat egymás ellen játszik?
– Olyankor egyiknek sem…

Ádám Katalin – Harmat Jenő – Érdi Újság

 

Címkék

nemzeti_szavazas_3