Elköteleződés és újjászületés

Kilenc éve szolgál feleségével Érden. Évszázadokra visszamenően számos lelkész volt a családjában, ám ő azt vallja: Isten családjába nem így lehet bekerülni. Beszélgettünk hitről és újjászületésről, a reformáció, valamint a feltámadás ünnepéről. Beszélgetés Labossa Péter evangélikus lelkésszel.

Hasonló tartalmaink:

– Édesapja is lelkész volt. Mennyire játszott ez közre abban, hogy ön is ezt a hivatást választotta?

– Nemcsak édesapám, hanem már a nagyapám is lelkész volt, ahogy több felmenőm is. Rozsnyón, a reformáció kezdetén, az 1500-as évek második felében egyik ősöm, Labossa Péter is lelkész volt. Az azonban nem evidencia, hogy egy lelkész fia is lelkész lesz, ahogy egy pékdinasztiában sem bizonyos, hogy pékek lesznek az utódok. Istennek gyermekei vannak, de nem unokái. Hálát adok Istennek azért, hogy lelkész családban nőhettem fel, közel az Igéhez, de Isten családjába nem így lehet bekerülni. Oda újonnan lehet, kell születni. Soha nem vetettem ugyan el, hogy lelkész legyek, de kezdetben más terveim voltak: állatorvos szerettem volna lenni, majd tanár. Viharos tinédzseréveimben nem úgy tanultam, ahogy kellett volna; érettségi után levelezőn végeztem el a tanítóképzőt, miközben a tiszabecsi általános iskolában tanítottam, képesítés nélkül.

– Tiszabecsen lakott a család?

– Kölcsén éltünk, az ország északkeleti csücskében. A tanítói diploma megszerzése után tovább tanítottam, és levelezőn elkezdtem tanulmányaimat a hittudományi egyetemen – akkor még Evangélikus Hittudományi Akadémia volt a neve –, de még nem tökéltem el, hogy lelkész leszek. Úgy éreztem, erre meg kell érni. Otthon sem volt ez elvárás, soha nem mondták a szüleim, hogy „fiam, szeretnénk, ha lelkész lennél”, de, mint később keresztanyámtól megtudtam, édesanyámnak ez volt a szíve vágya. Nem érhette meg a felszentelésemet; tizenhét éves voltam, mikor meghalt. Visszakanyarodva a tanulmányaimra, a hittantanár szakot szerettem volna elvégezni; hétvégéken jártam a levelezőre, hét közben tanítottam. Közben lehetőségem nyílt arra, hogy a sorkatonait kiváltó polgári szolgálatot a Keresztény Ifjúsági Egyesület országos irodájában töltsem el, mint nemzeti programtitkár. A teológia kollégiumában laktam, ami óriási váltás volt. Ekkor vált világossá számomra, hogy a lelkészi pályán van a helyem: huszonöt éves koromban, egy diplomával és több év tanítási gyakorlattal elkezdtem a teológiát. Ekkorra értem meg rá. Elkezdődtek a teológusévek; az utolsó év őszén vált világossá számomra, hogy én így, ahogyan vagyok, nem lehetek lelkész.

– Mi hiányzott?

– Nem volt békességem. Ebbe nem lehet beleszületni, itt tényleg szükséges a megtérés és az újjászületés, de én akkoriban abban a meggyőződésben voltam, hogy ahogy telik az ember ideje, annál inkább mélyül a hitbeli, vallásbeli dolgokban. Az utolsó évben éreztem, hogy valami nagyon hiányzik az életemből. Béren volt egy igehirdetés-sorozat, amit történetesen az apai nagymamám testvére tartott. Ott az Isten igéje eltalálta az életemet: félreérthetetlen módon nekem szólt, az Ő Szentlelke által. Bűnbánatra indított. Hálát adok az Úrnak azért, hogy csupán egy éjszakáig engedte, hogy gyötrődjek, nem hetekig és hónapokig, és világossá tette számomra, hogy Jézusra van szükségem, mint Megváltóra, Szabadítóra. El akartam fordulni a bűneimtől, és el tudtam fogadni, hogy Jézus értem is meghalt a kereszten. 1998. szeptember 25. volt az újjászületésem dátuma, amit ugyanúgy tudok, mint ahogy az ember a születése napját is ismeri. Ugyanolyan felejthetetlen volt ez a nap, mint az esküvőnk napja, hiszen az az elköteleződés napja a másik ember felé, míg az újjászületésem napja az Isten felé való elköteleződésemé. Innentől lehet számítani az én hívő, keresztény életemet; innentől kezdve nem viselkedés, külső parancs, megfelelési kényszer, hanem Isten Szentlelkének munkája, a neki való engedelmesség öröme vezet előre. Nem tudom, mi lett volna velem, ha ez nem történik meg, nem is érdemes gondolkozni ezen, de valószínű, hogy más irányba fordult volna az életem, és az is biztos, hogy szenvednék.

– Hol szentelték lelkésszé?

– Kölcsén, 1999. augusztus 8-án. Az én kérésemre történt ez a „Túr-parti” kis templomunkban, ahol édesapám 43 évig szolgált. A településen, az egész környéken engem nagyon sokan ismertek, hiszen harminc éves koromig ott éltem. Alföldi viszonylatban Kölcse nagyközségnek számít, négy felekezet van a faluban, köztük háromszáz evangélikus. A gyülekezet történetében ez volt az első ordináció; csodálatos nap volt, több mint harminc lelkész volt jelen. Tudni kell azt is, hogy a kölcsei a Budapesttől legtávolabb eső gyülekezet: 340 kilométerre van, de ennek ellenére nagyon sok barát és ismerős is eljött. Közben esküvőre készültem: évfolyamtársamat, Kővágó Anitát vettem feleségül. Szeptember 4-én volt az esküvőnk Kondoroson, 15-étől már Nógrád megyében szolgáltam. Sámsonházán laktunk Bátonyterenye-Szúpatak-; Sámsonháza és Pásztó missziói gyülekezetek tartoztak hozzám. Segédlelkészként igen komoly feladatot kaptam: a pásztói templom megépítését. Addig az iskola egyik osztályában tartották az istentiszteleteket. Nem volt könnyű feladatom, de úgy érzem, Isten ezt bízta rám ott, hogy ez a templom felépüljön. 2001-ben megtörtént a templom felszentelése, rá egy évre pedig Nyíregyházára hívtak meg parókus lelkésznek, négy másik lelkész mellé. Egyértelmű és világos volt a hívás és Isten vezetése, de azért sokat tusakodtunk, hiszen az önállóságból ötödik lelkésznek menni nem volt egyszerű dolog. Mégis elvállaltam, mert éreztem: Sámsonházán letelt a mi időnk. Nyíregyházán fél éven belül egy tízezres létszámú gyülekezet igazgató lelkésze lettem.

– Ekkor már nemcsak házaspár voltak, hanem család is.

– Igen. Benedek fiam Pásztón született, 2000-ben. Kétéves volt, mikor Nyíregyházára költöztünk. Itt született 2002-ben Barnabás, és 2005-ben Anna-Gréte. 2007 őszén volt a feleségemnek, Anitának a lelkészi ordinációja a szülőfalujában, Kondoroson, és 2008 őszén kaptunk hívást ide, Érdre. Itt is világos volt az Úr vezetése: Istentől jövő váltás volt ez, aminek megtapasztaltuk minden áldását, pedig nem volt egyszerű számunkra idejönni, számtalan szállal kötődtünk Nyíregyházához, nem beszélve arról, hogy Édesapám, aki 2004-ben nyugdíjba ment, szintén Nyíregyházán élt már akkor.

– Érden már volt templom és volt gyülekezet. Mit érzett a fő feladatának?

– A gyülekezetépítés mindig fontos feladat. Csodálatos dolog volt egy ilyen gyülekezetet átvenni, ahol vannak hívő testvérek, ahol komolyan veszik az igét, ugyanakkor hatalmas felelősség is van abban, hogy az előd munkáját ne rontsam el. Próbáljuk megvalósítani, amit Isten szeretne általunk elvégezni, és ehhez szeretnénk megnyerni a gyülekezeti tagokat is. Ez egy közös építkezés. Óriási lehetőség, hogy a feleségemmel egyformán gondolkodunk, és egymás munkáját segítjük.

– Hogyan zajlik kettejük közt a munkamegosztás?

– A női lelki gondozást Anita végzi a gyülekezetben, és a gyermekmunkát is ő irányítja, és vezeti a gyermekekkel foglalkozó gyülekezeti tagok, munkatársak képzését is. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy az istentiszteletek alkalmával ne csak gyerekfelügyeletet biztosítsunk, hanem az evangéliummal is megismerkedhessenek. Emellett részt vesz a hittanoktatásban is, és biztosítja három gyermekünk, és a szolgálat zavartalan ellátását.

– Az egész városban – valamint Pusztazámoron és Százhalombattán – ön és felesége végzi az evangélikus hittanoktatást. Hogy fér bele ez a mindennapokba?

– Nehezen, főleg, hogy nálunk nincs hivatali idő, huszonnégy órás szolgálatban vagyunk, bármikor kereshetnek minket, és nincs hétvége sem, hiszen akkor az istentiszteletek, gyülekezeti alkalmak folynak. Idén úgy alakult, hogy nincs szabadnapunk. A jövőben ezen változtatni kell: legalább egy napra szükségünk van, nem csupán a pihenésre, hanem az ügyintézésre, a papírmunkára, nem beszélve a három gyermekünkről.

– Hogy látja, nő vagy fogy a gyülekezet?

– Érd helyzeténél fogva fiatal gyülekezet. Sokan bekapcsolódnak olyanok is a gyülekezet életébe, akik eddig egy-egy fővárosi templomba jártak. Nemcsak evangélikusok jönnek hozzánk: ajtónk nyitva van mindenki előtt, aki vágyódik Isten igéje után. Van közöttünk katolikus, illetve református hátterű is, hiszen nem a hagyomány tart meg, hanem az élő hit, az odaszánás, ez építi az Isten országát. Persze, fontos a hagyománytisztelet is, de önmagában még kevés.

– Ha már hagyomány, a protestáns egyházak a reformáció ötszázadik évfordulóját ünneplik az idén. A gyülekezetben hogyan emlékeznek meg erről?

– A reformáció onnan indult el, hogy Luther újjászületett a Szentlélek által. Már a teológia doktora volt, pappá szentelték, mégis egzisztenciális kérdésekkel küzdött, és nem találta a békességét. A Szentírást olvasva megértette: nem tehet semmit az üdvösségéért, hanem az kész számára Jézusban. Ekkor elfogadta a bűnei bocsánatát és átadta a szívét, az életét az Úr Jézusnak. Új látást, új életet kapott. A reformáció ennek az ünnepe: hogy Isten az Ige által megelevenít, újjászül. Hálatelt szívvel emlékezünk arra, hogy Isten nem hagyta az Ő ügyét elveszni, hanem elindította ezt a folyamatot Luther személyes életén keresztül. Azt ünnepeljük, hogy Isten ma is képes megújítani és megeleveníteni, reformálni. Úgy szeretnénk ebben az esztendőben a reformáció jegyében megszervezni az alkalmainkat, hogy az Ige álljon a középpontban, és a megtérésre hívó szó: „Szükséges és lehetséges újonnan születnetek!” Legyen ez az év a lelki megújulás éve – ezt nem az extra rendezvényekkel tudjuk elérni, hanem azzal, ha hirdetjük Isten Igéjét. Próbálunk ezzel kilépni a templom falain kívül is; majd meglátjuk, mennyire sikerül.

– Ez az interjú húsvét előtt jelenik majd meg. Hogyan látja, mi az ünnep üzenete a ma emberének?

– A hívő embernek ez a feltámadás ünnepe. A mai rohanó világban hajlamosak vagyunk belefeledkezni a hétköznapok harcaiba, küzdelmeibe, és az ünnepek által akar Isten emlékeztetni arra, hogy nekünk élő Urunk van. A feltámadás pont erről szól: hogy nekünk élő Jézusunk van. Nem múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartunk a templomokban, ahol egy letűnt kor emlékeit hozzuk elő, hanem tudatosítjuk, hogy élő Urunk van, akihez kiálthatunk, aki kész arra, hogy letörölje a bűneinket, és kész arra, hogy feltámasszon minket a lelki halálból. Ha komolyan vesszük ezt, akkor a hétköznapokban is élő Jézusunk lesz. Ez nem jelenti azt, hogy nincs probléma az életünkben, és elkerül az ínség, a betegség, a halál. Ez reménységet jelent: Jézus él, és van lehetőség hozzá térni, benne bízni, és benne új életben járni.

(Érdi Újság)

 

 

Címkék
TÁRSADALMI CÉLÚ HIRDETÉS