Hetven év, tízezer pillanat

A mai Vörösmarty Gimnáziumban kezdte a tanulmányait, majd elvarázsolta őt a fényképezés titokzatos világa. Több mint húsz évig volt a Pest Megyei Hírlap, tíz esztendeig az Érdi Újság munkatársa, több tízezer fotója jelent meg. Az idén 70. születésnapját ünneplő Hancsovszki Jánossal beszélgettünk.

Hasonló tartalmaink:

- Mióta él a városban?

-Bár nem itt születtem, több mint 60 éve élek Érden. A településhez való kötődésem 1955-ben kezdődött. Ettől kezdve lettem a Tusculanumi, mai Gárdonyi Iskola másodikos tanulója, ugyanis akkor költöztünk Budapestről Érd Parkvárosba. De, mivel a nagyszüleim itt laktak, előtte is gyakran jártunk ki, mert a nagyanyám igen nyakas asszony volt, aki ragaszkodott hozzá, hogy a vasárnapi ebéden együtt legyen az egész család. Hét gyermekéből hat Budapesten lakott a családjával, de nekik is kötelező volt minden hétvégén megjelenni a közös érdi ebéden. Ilyenkor mi gyerekek programokkal is készültünk. Verset mondtunk, olykor kisebb színdarabot is előadtunk a felnőtteknek. Kár, hogy ez a családi összefogás csak addig tartott, amíg a nagymama élt, később elmaradtak a jó hangulatú közös vasárnapi ebédek.

-Rengeteg változást megélhetett Érden…

-Hosszasan sorolhatnám! Elég, ha csak arra gondolok, hogy a Tusculánumi iskolának mindösszesen két tanterme volt, amikor beírattak. Később a mai Vörösmarty Gimnázium legelső évfolyamának diákja voltam én is, amely az egykori zárda épületében kezdte működését, bár akkor még nem így hívták. Fényképésznek is Érden tanultam, a két vasút közötti üzletbe, az Edit Fotóhoz jártam gyakorlatra. Közben a közismereti tárgyakat helyben, a szakmaiakat pedig Budapesten, a Práter utcában hallgattam.

-Miért akart fényképész lenni?

-Már kicsi gyermekkoromban „megfertőződtem” vele. Folyton a fényképezőgépeket hirdető prospektusokat gyűjtögettem, míg a végén kaptam a szüleimtől egy Pajtás fényképezőgépet. Ismertem egy fényképészt, aki látta rajtam, hogy nem csak felületesen, hanem komolyabban érdekel a fényképészet. Behívott a sötét kamrájába és megmutatta, miként hívja elő a filmet. Néztem, ahogy a fehér papíron egyszer csak előbukkannak az arcok. Olyan volt, mint egy varázslat. Mindjárt tudtam, hogy ez a nekem való szakma. Még ma is őrzöm a kis Pajtás gépemet, most is remekül működik.

-Hol kezdte fényképészi pályafutását?

-Bármilyen hihetetlen, elsőként a hadiiparban, a Pest vidéki Gépgyárban helyezkedtem el, mint fotós. A tököli repülőtéren a vadász repülőgépek javításáról, a motorok alkatrészeiről kellett fényképes dokumentumokat készítenem. A javítások folyamatát, az alkatrészek minden apró alkotóelemét megörökítettük. Egyben is és ahogy darabjaira szedték, mindegyikről külön-külön is készítettem fotót. Régen ezt úgy mondták: „TÜK – titkos ügykezelési – dolgozó” voltam. Kötelező volt a titoktartás. Sőt mind a filmeket, mind a fényképeket szigorú felügyelet és szabályozás mellett, egy páncélszekrényben őrizték.

-Hét év elteltével munkahelyet váltott. Megunta a szigorúan titkos fotózást?

-Nem, hanem lehetőségem nyílt arra, hogy az akkor elinduló Érdi Járási Szolgáltató Szövetkezetben megalakítsam a fényképész részleget. Az első műterem a gimnáziumhoz közeli vendéglő épületébe került, majd egy év múlva elkészült az Érdi Szolgáltató Ház, a mostani Járási Hivatal helyén, az itt megnyílt üzletben lettem a fotórészleg vezetője. Itt volt tanítványom T. Mészáros András polgármester, aki akkor fényképészetet tanult. Én ugyan lebeszéltem volna róla, mert tudtam, hogy nagyon jó tanuló, bármelyik egyetemen is folytathatta volna a tanulmányait, de őt akkoriban a fotózás jobban érdekelte. Nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk, ami máig megmaradt.

-Pár évvel később saját üzletet nyitott. Újdonság volt akkoriban önállósodni?

-1975-ben már elkezdődött az a folyamat, amikor sokan megpróbáltak a saját lábukra állni, rengeteg vállalkozó kedvű iparos jött össze, akik az Érdi Ipartestület tagságát is jelentősen felduzzasztották. Ott hamar vezetőségi tag lettem, s közel 22 éve alelnöke vagyok a testületnek, viszont az elnöki tisztségre soha nem pályáztam, mert sosem szerettem, meg nem is tudok másoknak dirigálni. Úgy lettem maszek, hogy kezdetben nem volt saját műtermem, hanem utazó fényképész voltam, ami nagyon tetszett, s egyre inkább élt bennem a vágy, hogy fotóriporter lehessek. Nem is gondolkodtam sokáig, amikor a sors megnyitotta számomra a lehetőséget. Abban az időben szokás volt pár kinagyított fotóból, rövid képaláírással, úgynevezett „MT- híradót” kifüggeszteni a termelőszövetkezetekben, gyárakban és más közösségi helyiségekben. Az én fényképeim a művelődési ház falát díszítették, s felfigyelhettek rájuk az illetékesek, mert amikor a Pest Megyei Hírlap Érdről szóló oldalát elindították, engem kértek fel, hogy küldjek fényképeket a városi krónikába. Egy idő után pedig behívtak és azzal bíztak meg, hogy a többi megyei településről is küldjek aktuális képeket.

-Ekkor kopogtatott be az ajtón élete nagy lehetősége?

-Sejtettem, hogy ezt nem szalaszthatom el, hiszen jól tudtam, hogy nem könnyű egy nagy példányszámú napilaphoz bekerülni! Elvállaltam, pedig csak úgy tudtuk megoldani, hogy a feleségem átvette az akkor már régebb óta működő üzletünk vezetését, én meg a fényképezőgépemmel nap mint nap körbeutazgattam a megyét. Évente csaknem 30 ezer kilométert autóztam és az eltel évek alatt 17 gépjárművet használtam el, mégis megérte, mert akkoriban fotóriporterként én kerestem a legjobban az újságnál. A napilap váci, gödöllői, monori, nagykőrösi oldalát is naponta elláttam képpel. Plusz a hetente egyszer megjelenő helyi oldalakat is, mint az érdi, a dunakeszi, dabasi, vagy a százhalombattai. Mivel darabbérben fizették, az akkori átlagkeresetek négy-ötszörösét is hazavihettem, de keményen meg is dolgoztam érte! Aztán pár éven belül státuszba is kerültem a Pest Megyei Hírlapnál. Miután felvettek, már nem a megyei oldalaknak fotóztam, hanem leginkább a parlamenti fényképezés lett a feladatom, valamint rangos sporteseményekre is rendszeresen kijártam.

-Ez felelősségteljesebb munkának számított?

-Inkább azt mondanám, fegyelmezettebb volt. Egyrészt az Országgyűlésben nem jelenhettem meg farmerben. Kötelezően öltönyben, nyakkendőben jártam dolgozni. Másrészt elkésni végképp nem volt szabad, mert itt pár perc is rengeteget számított! Egyszer Göncz Árpád köztársasági elnök adott át rangos kitüntetéseket, amelyen fotóznom kellett. Én meg aznap kivételesen nem villamossal indultam el a szerkesztőségből a Parlamentbe, ahogy szoktam, hanem kocsiba vágtam magam. Egy baleset miatt azonban sokáig állt a kocsisor, így egyetlen percet, de elkéstem az eseményről. A protokollfőnök ott állt az embereivel az ajtó előtt, s hiába kértem őket, hogy engedjenek be, mert dolgoznom kell, nem szántak meg. Arról szó sem lehetett, hogy én fotó nélkül térjek vissza a szerkesztőségbe, így kénytelen voltam megoldást találni arra, hogy bejussak. Amikor két pincér épp a fogadásra készített harapnivalót vitte a terembe, elbújtam közöttük és sikerült úgy beosonni, hogy az őrök nem vettek észre.

-Előfordult, hogy valamiért nem sikerült a fotó?

-Sőt, még az megtörtént, hogy az egész filmen nem volt semmi! Persze, igyekeztem mindig magas szakmai színvonalon dolgozni. Fontos volt, hogy jó felvételek készüljenek, nemcsak azért, mert nem lehetett megismételni az elszalasztott pillanatokat, hanem azért is, mert nem használhattuk korlátlanul a filmkockákat. Egy hónapra előre kiadták az adott filmmennyiséget és azzal kellett ügyesen gazdálkodnunk úgy, hogy a hónap végéig elég legyen. Pontosan tudnom kellett, mit akarok lefényképezni és úgy kellett elkapni a pillanatot, hogy a felvétel minden tekintetben kifogástalan legyen. Amint beléptem egy rendezvényre, vagy eseményre, „fényképész szemmel” mértem fel a terepet, s azonnal tudtam, milyen szögből lehet jó felvételt készíteni. Szerettem ezt a munkát. 2000-ig, a napilap megszűnéséig dolgoztam a Pest Megyei Hírlapnál. Közben az Érdi Újságnak is közel tíz évig készítettem fotókat.

-A fotózás gyökeresen megváltozott a digitális fényképezés térhódításával. Ezt hogyan élte meg?

-Nem ódzkodom a digitális fotózástól, vettem is magamnak egy jó gépet ebből a fajtából is. Olvastam egyik volt fotós kolléganőm nyilatkozatát, hogy ő gyűlöli a digitális fényképezőgépeket. Szerintem meg nincs okunk haragudni rá, hiszen a világ rendjébe a fejlődés is bele van kódolva. Annak is örülök, hogy nem kell spórolni a filmkockákat. Rengeteg előnye van a digitális fotózásnak, bár hirtelen robbant be az életünkbe és gyökeresen megváltoztatta a fényképezést.

-Mivel telnek a nyugdíjas évei?

-Mint említettem, tagja vagyok az Érdi Ipartestületnek, több mint két évtizede ellátom az alelnöki teendőket. Az Érd és Környéke Horgászegyesületben is régóta tevékenykedem, meg az unokáimmal is sokat vagyok együtt. Hozom-viszem őket iskolába, edzésekre. Sokat járunk együtt meccsekre is, élvezem a velük töltött időt. Igaz, most egy kicsit szomorú vagyok, mert a fiamék külföldre készülnek, de bízom benne, nem maradnak sokáig.

-Ma sem indul el otthonról fényképezőgép nélkül?

-Egy idő óta nem viszem magammal a fotó felszerelést mert már többször kilopták az autóból. Inkább, ha séta vagy autózás közben meglátok valamit, amit szeretnék megörökíteni, legközelebb célirányosan odamegyek és lefotózom. Legutóbb Ófaluban bukkantam jó témára, de a közeli utcákban is rátalálok arra, amit érdemes lefényképezni. Szívesen készítek életképeket portrékat is. Most is van egy-két tervem, amiből fénykép lesz. A Munkások kiállításomról valaki negatív éllel azt állította: nosztalgiázom. Erről szó sincs! Inkább örülök, hogy ma már nem kell talicskán szállítani a százkilónyi téglát, vagy nem kézi erővel ássák a csatorna árkokat! Én akkor és ott azt fényképeztem, amit láttam. Nem voltam hatással az eseményekre, nem nosztalgia ez, hanem kordokumentum. A világ ugyanis fejlődik és én is annak örülök, ha jobbra változik.

Bálint Edit

Címkék

kerdoiv_banner