Egy belső zarándok metamorfózisai

A csemői tanyavilágból indult a Petőfi verses elbeszéléseit is kívülről tudó, gyermekként sokat betegeskedő kislány. A könyv és az irodalom iránti csillapíthatatlan vonzalma a népművelő-könyvtáros pálya felé vitte. Miközben teljes odaadással szervezte a kulturális műsorokat, csendes magányban verseket írt, de költői mivoltát csak az utóbbi évtizedben vállalta fel a nyilvánosság előtt.

Hasonló tartalmaink:

– Vasárnap, a magyar kultúra napján Érdi Művészeti Díjjal ismerte el a város költői munkásságát. Miként fogadta a díjat?

– Az első pillanatban óriási meglepetést okozott, szinte valószerűtlennek tűnt. Majd, ahogy barátkoztam a gondolattal, egyre jobban örültem, hogy odafigyelnek a költői munkásságomra és ilyen magas elismeréssel értékelik. – Hogyan indult a pályája?

– Az olvasás egész életemen át tartó nagy szerelem, belőle nőtt ki a versek iránti csillapíthatatlan vonzalom, ami már egészen kis koromban a sajátom volt. Petőfi hosszú, verses elbeszéléseit is kívülről fújtam. Igaz, akkor még nem próbálkoztam versírással, viszont a tanító nénim felfedezte, hogy szépen szavalok, így az iskolai ünnepségeken mindig megbízást kaptam versmondásra. Sőt ez a későbbiekben is megmaradt, mert a középiskolában is rendszeresen szerepeltem, s a tanítóképző irodalmi színpadán is közreműködtem, a szombathelyi főiskola rangos irodalmi színpadának is tagja voltam. A diploma megszerzése után pedig gyakran elő- fordult, hogy több költő, köztük Tornai László, Nagy Gáspár, Újházy László kért fel, hogy író-olvasó találkozóikon én olvassam fel a verseiket, s ennek mindig nagy örömmel tettem eleget.

– Szombathelyt említette, ami nem szomszédos a városunkkal. Miként került Érdre?

– A volt férjem, Somlai József érdi származású. Házasságkötésünk után egy ideig Százhalombattán laktunk, majd – mivel őt visszahúzta a szíve – ideköltöztünk. Sajnos, sok évvel később elváltunk, de mivel a házasságunk alatt két lányunk született, ők azóta is összekötnek bennünket, tartjuk a kapcsolatot.

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Egyik barátnőmnek érdi volt az udvarlója, aki meghívta őt a városba. A barátnőm pedig, hogy ne utazzon egyedül, engem is magával hozott. Így történt, hogy megismerkedtem az udvarló közeli barátjával, egymásba szerettünk és összeházasodtunk. Úgy tűnik, megérte Érdre jönnöm, szép éveket töltöttünk együtt és nagyon jó közegbe kerültem.

– Említette, hogy gyakran olvasott fel költeményeket, de ön mikor kezdett verset írni?

– Valójában már egészen fiatalon is megpróbálkoztam vele, de csak magamnak írogattam, nem mutattam meg senkinek a költeményeimet. Mivel a költészet volt a mindenem, rengeteg verset elolvastam, s bennem is kialakult az igény, hogy kiírjam magamból az érzéseimet, gondolataimat, de soha nem mertem velük előállni. Úgy gondoltam, olyan sok kiváló költőnk van, az én kis „karcolataimra” biztosan nem kíváncsi senki! Ráadásul a főiskolai évfolyam rendkívül erős volt irodalomban, több jeles személy került ki közlünk. Két, ma ismert költő, Cukor György és Devecseri Zoltán hamar a Magyar Írószövetség tagja lett. Én jóval később, mondhatnám úgy is: idősebb koromban – akkor is költőbarátom, Tornai József biztatására – mertem előállni a verseimmel. Később még Nyíri Erzsébettel bővült ki költői körünk. Két évvel fölöttünk járt a képzőbe Nagy Gáspár, a kiváló, ismert költő, aki jó barátom volt. Éppen ebben az évben emlékezünk meg halálának 10. évfordulójáról.

– 2008-ban jelent meg az első kötete, Fényfehérben címmel. Milyen érzés volt nyomtatásban látni a verseit?

– Különleges élmény volt számomra, hiszen addig még folyóiratoknak sem mertem elküldeni a verseimet! Csak Tornai József barátomnak mertem megmutatni, benne megbíztam. Végül az ő bátorításának köszönhetően jelent meg az első könyvem, amelynek az ajánlását is vállalta. Jólesett a biztatása, s nagy büszkeség volt számomra, hogy nevét is adta a kis kötetemhez, amit a Csoma Kiadó a százhalombattai Hamvas Béla Városi Könyvtár támogatásával, László Bandy grafikus illusztrációival adott ki. Még remélni sem mertem, hogy utánnyomásra is sor kerül. Mivel a kultúra területén és könyvtárosként is dolgoztam, rengetegen ismernek, így sok bemutatóra, író-olvasó találkozóra hívtak meg, s hamar elfogytak a kötet példányai, így újra ki kellett nyomtatni, pedig a könyvesboltokba el sem jutott!

– Ez a sikeres fogadtatás szárnyakat adott az addig „rejtőzködő” lírikusnak?

– Tulajdonképpen igen, mert az utóbbi nyolc év alatt négy újabb kötetem látott napvilágot. El kell ismernem, hogy az első könyv roppant jó visszhangja felbátorított a folytatásra. Különösen jólesett, hogy irodalmi körökben is pozitív volt a fogadtatása, s ez lendületet adott ahhoz, hogy később is elő merjek lépni a verseimmel és arra is ösztönzött, hogy sokkal több időt szánjak erre a tevékenységre. A tavalyi könyvhétre már az ötödik kötetem jelenhetett meg, s már a hatodikon dolgozom. Igaz, nem túl vastag könyvekről van szó és azt is tudom, hogy sok költőbarátom jóval termékenyebb nálam. Rám inkább az jellemző, hogy szeretek erősen sűríteni, ezért jó sokáig el-eltűnődöm, egy-egy témán, így az alkotói folyamat részemről hosszabb időt vesz igénybe. Van, aki tud írni villamoson, vonaton, sőt még beszélgetés közben is képes költői képeket formálni, de én egyáltalán nem! Én hosszan tűnődő, a gondolataimmal sokat viaskodó költő vagyok. Többször is vissza-visszatérek egy-egy versemhez, egészen addig, amíg hiányérzetem van egy-egy sort vagy akár szót illetően. Ha verset írok, szükségem van egy belső összpontosításra, amikor csak én vagyok meg a saját gondolataim és érzelmeim. Ilyen teljes elmélyedés pedig csak egyedüllétben lehetséges.

– De ez nem jelenti azt, hogy ön magányos lenne…

– Természetesen én is szeretek társaságban lenni, hiszen a munkám során is nagyon sok emberrel kerültem kapcsolatba, s szorosan tudok kötődni azokhoz, akikkel egy hullámhosszon vagyok. Nekem is szükségem van arra, hogy közösségben és szeretetkapcsolatban legyek, nélkülük silány lenne az életem! – A kötetekbe téma szerint kerültek be a versek vagy a születésük időrendje volt a döntő? – Az elsőben régebben írt versek is szerepeltek. A címadó Fény fehérben című verset édesanyám haláláról írtam. Az anya elvesztése mindenki számára roppant megrázó élmény, ahogyan még jó néhány költeményben több érzelmileg felkavaró,fájdalmas téma jelenik meg, de ezek már elvontabb, általánosabb megközelítései a szenvedésnek. Persze vannak szerelmes vagy meditatív verseim is, amelyekben el-eltűnődöm egy-egy röpke élmény kapcsán és ráébredek arra, hogy az események nemcsak önmagukban vannak, hanem mindegyik összekapcsolódik egy olyan misztikus területtel, amivel mindig érintkezünk, csak a figyelmünk másfelé irányul, s elmegyünk mellette. Sokan a költészetem egyik fő vonulatának tartják – s ezzel én is egyetértek –, hogy van egy olyanfajta érzékenységem, amellyel az apró dolgokban is meglátom azt, ami sokkal mélyebb tartalmat közvetít. Ez nekem, s úgy gondolom, másnak is egy jó kapaszkodó. A versek pedig az esszenciális sűrítésekkel, az erős jelenlétélményekkel segítenek abban, hogy úgy tekintsünk magunkra a személyes problémáinkban is, hogy a személyünkön túli összefüggéseket is keressük és meg is találjuk.

– Milyen érzés volt, amikor megtudta, hogy a Magyar Írószövetség önt is a tagjai sorába fogadta?

– Miután megjelent a harmadik kötetem és jó néhány antológiában is szerepeltek a verseim, úgy éreztem, letettem már valamit az asztalra ahhoz, hogy benyújtsam a felvételi kérelmet. Vágytam rá, hogy egy olyan közösségbe is tartozzak, amely szorosan kapcsolódik az irodalmi élethez. Főként azért éreztem ennek szükségét, mert én nem úgy indultam, mint például az általam nagyra becsült, kiváló költő, Tóth Erzsébet, aki egész fiatalon kezdte a költői pályafutását, s mire az én koromba ért, már országosan ismert és elismert költő lett. Tisztában vagyok vele, hogy vannak hátrányai annak, hogy én jóval később kezdtem a költői pályafutásomat, mégsem búslakodom emiatt, inkább adottságként tekintek erre a helyzetre. Nem az számít, ki mikor kezdett költészettel foglalkozni, hanem a minőség, amit az ember meg tud fogalmazni, fel tud mutatni. Szándékosan nem Tornai Józsefet kértem fel ajánlónak, nehogy az legyen, hogy csak azért vesznek fel, mert őt „nem illene” visszautasítani, hanem Cukor György barátom és Miklós sy Endre javasolt. Nagy öröm nekem, kifejezetten jó érzés az Írószövetséghez tartozni. Már kétszer voltam a tokaji írótáborban, ahol nagyszerű programok vannak, s csodálatosan jó a hangulat. Nagy kiváltság számomra, hogy ebbe az írói körbe tartozhatok.

– Vannak-e kedvenc versei, amelyekre különösen büszke vagy közelebb állnak a szívéhez? – Természetesen mindegyik költeményemet vállalom, akkor úgy gondoltam, ahogy írtam. Mégis, egy-egy régebbi kötetemet elolvasva, rendre elfog az az érzés, hogy jó, rendben van ez így is, de a következőnek már másnak, jobbnak kell lennie! Bár lehet, mégsem lesz annyira más, de mindig azt szeretném, hogy amit leírok, tükrözze azt, amit érzek, gondolok. Tulajdonképpen mindig kísérletnek érzem a verseimet arra, hogy megfogalmazzak valamit. Természetesen vannak olyan műveim, amelyeket jobban kedvelek, s ez nem is mindig esik egybe az olvasóim viszszajelzéseivel. Például a Metamorfózis az egyik kedvenc versem, amely a Belső zarándok című kötetben jelent meg, de senki sem dicsérte, ellentétben más költeményekkel, mint például a Virágasszony cíművel, amelyért meg sokan rajonganak. A másik, amit kiemelnék, a nemrégen megjelent, Irodalmi karácsony című antológiában az Akár a szív című versem. Azért kedvelem, mert olyan lélekállapotról általam megjelenített családi tragédiák mellett a tradicionális népi világ is része volt a gyermekkoromnak. Rengeteg balladát, mesét, népdalt és imát hallottam a nagyszüleimtől, amelyek ma is a fülemben csengnek. Éles váltás volt az életemben, amikor onnan Budapestre kerültem. A fővárosban kezelték a skarlát szövődményeként jelentkező súlyos szívritmuszavaromat, majd újra kellett kezdenem az első osztályt, viszont a tanyavilág magányossága után mégis jó hatással volt rám a rákospalotai városi közeg.

– Mitől függ a témaválasztása? Van olyan, amiről jó verset írni? – Megkíséreltem minél több mindent megfogalmazni, így a témakörök is kialakultak. Igaz, előre nem tudom meghatározni, mikor mi foglalkoztat, mikor mi érint meg, viszont vannak határozott, konkrét terveim, pontosan tudom, mit szeretnék megírni. Most olvastam Asperján György Fogadj szívedbe! című könyvét József Attiláról, s én is már régóta testvérként hordozom magamban József Attila életsorsát és költészetét. Kétharmada el is készült annak a hosszabb lélegzetű versnek, amelyben megkísérelem megfogalmazni, számomra mit jelent ő mint költő, s miben látom az ő tragédiáját. Ugyancsak tudatos témaválasztás: a Hamvas Bélához írt versek folytatása, ahogyan Nagy Gáspár emlékének is szeretnék egy komolyabb költeményt szentelni.Ők mind olyan személyek, akikhez rendkívül mély kötődést érzek. Adott témán dolgozva, rengeteg mindent hozzáolvasok. Szükségem van arra, hogy telítődjek a szellemiségükkel, a lényükkel ahhoz, hogy a nekik vagy róluk szóló vers, illetve versfüzér megszülethessen. Szerencsére, amióta nyugdíjas vagyok, több időt és figyelmet fordíthatok a költészetre és ez azért is jó, mert nekem hosszabb időre van szükségem ahhoz, hogy a magamban sokáig hordozott, érlelt gondolatokból, olvasmányélményekből végül vers szülessen.

– Soha nem írt olyan költeményt, amely „egyből” elkészült?

– Nem állítom, hogy nem volt ilyen, de ez nálam nagyon ritkán fordul elő. Amióta tudatos a vállalás, hogy mit szeretnék megvalósítani, kifejezni, sokszor visszatérek egy-egy költeményhez. Szeretek szellemi élményeket is a versekbe átvinni, megfogalmazni, amihez már érzelmileg is kötődöm, mert szeretném tudatni, hogy mi és ki a fontos számomra. A legutóbbi kötetemben írtam Vajda Jánosról, Csontváryról, vagy az egyik kedvenc témaköröm az orosz vallásbölcselet. Magam is hívő ember vagyok, s az utóbbi időben nagyon erősen vállalom ezt a szemléletmódot, sőt sokak szerint, ha nem is kifejezetten erről szólnak, akkor is átüt a verseken a hit gondolatisága. Ősszel Bakonybélben, a Szent Mauritius kolostorban egy háromnapos teológiai rendezvénysorozaton voltam. Nemcsak sokat tanultam, hanem azt is nagyon élveztem, amikor a meditatív időszakokban körülvett bennünket a gyönyörű kert mély csendje.

– Mi a véleménye, nehezebb-e napjainkban a költők dolga? Érdekli az embereket a líra?

– A költőnek ma sincs más feladata, mint ami régen volt. Természetesen igencsak egyénre szabott, hogy ki hogyan küzd meg azzal a környezettel, ami körülveszi, amiben élnie kell. Mindig is voltak olyan gátló tényezők, amelyek ellen a költők felléptek, s küzdöttek valami jobbért. Manapság a média által olyan hatalmas információ- áradat zúdul ránk, ráadásul többnyire korántsem a minőség felé irányuló. Való igaz, olyan korban élünk, amikor az értékekért nagyon meg kell küzdeni, s szerintem a művészeknek ez a dolguk, s ezt teszik is. Miután ők maguk ráébredtek, megkísérlik a műveiken keresztül kifejezni, hogyan lehet ebben a világban is harmonikusan élni, miként tudunk az értékeinkhez ragaszkodni. Persze, ez mindig óriási, de jó értelemben vett küzdelem azért, hogy valódi életet élhessünk, igazi jelenlétben töltsük el azt az időt, ami itt nekünk adatik.

Érdi Újság

Bálint Edit

Címkék

kerdoiv_banner